"Nick megragadta a karomat és húzni kezdett a kijárat felé. Elvörösödve engedelmeskedtem a húzásának. Joe és Kevin úgy gondolták, Emese tud magától is jönni, ami igaz is volt. Egy perc múlva már i is léptünk a főbejáraton, ahol röpke két és fél órával ezelőtt beléptünk. Mintha egy örökkévalóság lett volna...
Nick előreengedett, felkapott egy napszemüveget (még egy kicsit világos volt kint, de nem azért tette fel, hanem mert inkónyitóban voltunk), és kiengedte a többieket is. Ezután becsukta az ajtót és megfogta a kezem (!!!). Szapora légzéssel vettem tudomásul, hogy ez a mai nap életem legjobb, de egyben legfurcsább napja.
Mi ez az egész...?
- Merre megyünk? - tudakolta Joe Kevintől.
Kevin ránézett Nick-re.
- Öh, igen - bólintott Nick. - Hát, az a helyzet, hogy rögtönöznünk kéne.
- Mi van!? - kapta fel a vizet Joe.
- Nem tudom, hova kéne mennünk - bökte ki Nick.
Emesével úgy kapkodtuk a fejünket Joe és Nick között, mintha egy baseball-mérkőzést néznénk.
- Miért nem megyünk haza? - tette fel a kérdést Joe.
Nick elgondolkodott.
- Hát, végül is... Menjünk - bólinott és (továbbra is fogva a kezem) elindult előre.
Óvatosan rásandítottam Emesére. Úristen! A Jonas-lakba megyünk! Ezt-egyszerűen-nem-hiszem-el!
De mi folyik itt?
Amikor kiértünk a főutcára, próbáltuk a legkisebb feltűnést kelteni, ami nem volt könnyű, tekintve, hogy Joe még mindig szegény Nick-et szivatta. A legkisebb Jonas-fivér továbbra is az én kezemet szorongatva leintett egy taxit. Ugyebár ezek a taxik nem olyanok, mint amik Magyarországon vannak, hanem egy üvegablak választja el az utasteret a vezetőfülkétől bennük.
Emese furcsállkodva nézett körül, és nem tudta tartani a száját, miközben mind az öten bezsúfolódtunk a fülledt utastérbe.
- De hát hol van a limó?
Szájtátva néztem rá, nem lehet ennyire bunkó!
Joe elröhögte magát. Kevin fejcsóválva nézett a lányra, végül ő válaszolt.
- Nem mehettünk "limóval", mivel még nem is szabadna hazamennünk. Még lennének ma fellépéseink, de most vészhelyzet van.
Már megint itt tartunk. Nem vettem már a fáradtságot, hogy megkérdezzem, miféle vészhelyzetről van szó, csak sóhajtottam egyet. Nick észrevette, hogy feszült vagyok és félszegen rámmosolygott, amitől persze egyből sokkal jobb kedvem lett.
Körülbelül húsz percet kocsikáztunk néma csendben. Egyszer csak a kocsi hirtelen megállt egy viszonylag csendes környéken, egy hatalmas villa előtt.
Hmm. Ha most vicces kedvemben lennék, azt mondanám, hogy "íme, a jövendőbeli lakásom". De mivel nem vagyok vicces kedvemben, így annyit mondok: "íme, a jövendőbelim lakása". Nem ugyanaz a kettő, igaz? :)
Joe fizetett a sofőrnek, addig mi kikászálódtunk a szűk kocsiból. Mikor végzett, mindannyian elindultunk a kúria felé.
Nagyot sóhajtottam izgatottságomban. Nick átkarolta az Emese és én vállamat, és betolt minket a kapun.
- Anyukádék otthon vannak? - kérdezte Emese.
- Nem - rázta a fejét Nick. - Most dolguk akadt.
- És Frankie? - tudakoltam, mintha csak a régi ismerősömmel beszélnék. A térdem persze még mindig remegett...
- Ő igen - kurjantotta Joe, ők Kevinnel vagy tíz méterrel előttünk jártak. Pontosabban ugráltak, egymás nyakába meg ilyenek. Chh. Fiúk... :)
Már majdnem elértük a villa ajtaját, amikor rezegni kezdett a telefonom. Bzz. Bzzzzz. Bzzzzzzzzz.
Mind a három fiú és Emese is szoborrá dermedve nézett a táskámra, aztán persze elnevették magukat saját hülyeségükön. Mondjuk, nem volt alaptalan a kiakadásuk, ugyanis én magam sem tudtam pontosan, mit is kéne most csinálnom, vagy mondanom anyunak, ugyanis ő hívott.
- Most mit mondjak neki? - suttogtam hisztérikusan, mintha anyu hallotta volna a mondandómat.
- Egyenlőre mondd azt, hogy elhúzódott a koncert vagy valami - javasolta gyorsan Kevin.
Bólintottam és felvettem a telót.
- Fanni, hol vagytok? - kérdezte anyu.
- Ajj, nyugi - feleltem -, csak a fiúk adnak még pár ráadást, körülbelül egy óra és ott vagyunk.
- Rendben van, de vigyázzatok egymásra! Minden rendben van?
- Persze, minden a legnagyobb rendben, vigyázunk, szeretlek, sietünk, szia - zártam rövidre a mondandómat és letettem a telefont.
- Öhhm. Mi történt? - kérdezte Joe. Ők nyilván nem értettek semmit a társalgásból, mivel azt magyarul folytattam.
- Semmi - vontam meg a vállam. - Leráztam, csak az a gáz, hogy azt mondtam, egy óra múlva ott vagyunk.
- Jó, nem baj, majd kitalálunk valamit - söpörte félre a problémát Nick. Kulcsot halászott elő a zsebéből és kinyitotta az ajtót.
Előre engedtek minket, és pár másodperc múlva felkattant a villany. Én azt hittem, valamelyik Jonas Brother kapcsolta fel azt, de mint kiderült, nem. Illetve, nem az, akit vártunk...
- Kik ezek? - kérdezte Frankie vészjóslóan, ahogy ott állt a konyha közepén. Gyönyörű, impozáns konyha volt, elegáns, sötét színekkel, bárszékekkel és amerikai stílusú építéssel. Perfekt.
- Öhm, öcsi - nevette el magát idegesen Nick. Imádom, amikor így nevet és idegesen a hajába túr közben.... Áh. - Bemutatom a barátainkat, Fannit és Emesét.
Frankie szemöldökráncolva nézett ránk. Kis tizenkét éves létére igencsak minden lében kanál a kiskölyök. Habár, már több mindenen túl van, mint mi Emesével. Hiszen szerepelt a Camp Rock-ban, a Jonas-ban és a Jonas L.A.-ben, valamint állítólag járt Noah Cyrus-szal is.
- Ezek milyen nevek? - hüledezett Frankie. Szemlátomást elég nehezére esett volna kiejteni a neveinket, inkább meg sem próbálta azt. Nem mintha Nick hibátlanul ejtette ki volna a nevemet például, de nagyon jó volt hallani tőle amerikaiasan a "Fanni" nevet, miközben az a-t kicsit e-iesítette benne.
- Magyarországról jöttünk.
- Az Európában van, ugye? Méghozzá Erdély mellett.
Joe és Kevin elismerően összenéztek.
- Igen - helyeseltem. - Illetve, régen hozzánk tartozott Erdély...
- ...de aztán a trianoni békével elvették tőletek - fejezte be a mondatomat Frankie. Uramatyám, ebből a gyerekből történész lesz. Nem jellemző sajnos, hogy a külföldiek ennyit tudjanak a magyar történelemről.
Emese döbbenten meredt a fiúcskára, de nem szólt semmit. Frankie fogott egy pohár tejet, még egy utolsó pillantást vetett ránk (és főleg a vállamra, amelyen még mindig ott pihent a legfiatalabb bátyja keze) és felment a szobájába.
Joe, Kevin és Nick megkönnyebbülten sóhajtottak. Emese hüledezve nézett rájuk.
- Öhm, azért nem Voldemort elől igyekeztetek kimagyarázni magatokat, nyugi van - mondta lazán.
Kevin felhorkant.
- Hidd el, ha Frankie nem áll az oldalunkon, elég nagy gáz lesz.
Nick levette a pulcsit és a napszemüveget, a többi srác ugyanígy tett. Rendtudatosan levágták cuccaikat a kanapéra, amely a konyha előtt lévő nappaliban helyezkedett el, és Joe így szólt:
- Érezzétek otthon magatokat, kaja a hűtőben, pia úgyszintén, de igyekezzetek nem a sárga földig leinni magatokat, mert valószínűleg le kell lépnünk innen. Ó, és Frankie-hez inkább ne szóljatok, ha nem muszáj.
- Nyugi, nem fogunk berúgni - nevettem fel hitetlenkedve. Ha Joe nem létezne (nem, ebbe nem szeretnék belegondolni), akkor aztán ki kéne találni.
Nick a semmiből előkerített egy laptopot, letette a kanapé elé, az asztalra és fenyitotta azt. Joe odatolt minket a kanapéra üdítő és pár csomag chips társaságában, és mi is leültünk.
Nick már sebesen pötyögött a billentyűzeten, Kevin és Joe bekapcsolták a TV-t és azt nézték. Eléggé elterpeszkedtek ahoz képest, hogy elvileg lassan mennünk kellett. Mi, Emesével vagy a televíziót bámultuk, vagy a házat csodáltuk, vagy ki-ki bámulta az imádottját. Ebben csak az volt a furcsa, hogy sokszor Joe is pillantások kereszttüzébe került, mégpedig Emese részéről...
Pár perc múlva Nick sóhajtva lehajtotta a laptop fedelét és ő is a TV felé fordult. Nem mertem megkérdezni tőle, hogy mi történt, így inkább csendben maradtam és ugyanúgy néztem a fényes dobozt, mint eddig.
Joe és Kevin már nem annyira figyelték a TV-t, hanem inkább egymással vitatkoztak.
- Elmagyaráztam, hogy nem kellett volna a Play My Music-kal kezdenünk, hiszen az nem is a mi zenénk! - magyarázta Kevin.
- Én szeretem azt a számot -vonta meg a vállát Joe. - És amúgy is, kábé mi vagyunk a huszonegyedik században az egyetlen banda, akik a saját és nem a mások által írt zenéjüket adják elő. Egy szám belefért, nem?
- Pont erről van szó! Nekünk már az imidzsünk is ez. Mi eredetiek vagyunk, nem úgy, mint a... - haparta el a mondatot Kevin mérgesen.
Joe megrázta a fejét.
- Nyugi, tesó, tudom, miről beszélsz, de hidd el, nem rajtam és nem is Nick-en múlott, hogy mivel fogunk kezdeni. Ráadásul a Play My Music ígyis-úgyis benne lett volna a dallistában, maximum azt mondhattuk volna, hogy nem akarunk azzal kezdeni. De nem mondtuk - zárta le a vitát Joe.
Úgy éreztem, egyre jobban ismerem őket. Már a beszédstílusukat és a viselkedésmódjukat is ismertem, és hát mit ne mondjak, eléggé eltért az eddig kialakított képtől. De nem bántam.
- Kéne új albumot kiadni - dünnyögte Kevin, erre nekem és Emesének is felcsillant a szeme az örömtől.
- Nyugi, csajok - hűtött le minket Joe, aki ezt nyilván észrevette. - Kismillió kotta hever Nick íróasztalának fiókjában, amiket nem tud összerakni. Ez a baj. Nem tudjuk őket összerakni.
- Bocs, srácok - motyogta Nick bűntudatosan és olyan bánatosan, hogy összeszorult a szívem.
Kevin legyintett.
- Ugyan, nem a te hibád, te megteszel mindent, ami tőled telhető - veregette hátba az öccsét, és ennek hatására Nick kicsit felengedett.
Nem maradtunk sokáig ott ezek után, körülbelül 20 perc múlva Nick bejelentette, hogy ideje indulnunk. Nem tudtam, hova megyünk, de az biztos volt, hogy bárhova is megyünk, az hatalmas kalandnak ígérkezik. "
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése