Egyszerűen nem bírtuk tovább. Megkattantunk. Sőt mondhatni, kiakadtunk, akár egy számológép. Error. És ennyi. A holtpont háromkor volt; először Emesére jött rá a dili.
Nem hittem a szememnek, de persze komikus volt a jelentet - Emese sikítozva ugrál a szoba közepén, az egyébként csendes hotelban. Döbbenten, mosolyogva néztem, mert körülbelül ez volt az az állapot, amit én is éreztem. Már csak három óra - elképesztőnek tűnt. Csatlakoztam Emeséhez.
A visításunk, amely már-már a hisztériához hasonlított, minden bizonnyal lehallatszott a földszintre is, ugyanis előbb telefonált fel a recepciós, megkérdezni, hogy mi van velünk, mint hogy anyu és apu halálra rémülten be nem rontott a szobába.
- Mi a fene történt? - harsogta apa rémülten.
Valamelyest csökkentettük a hangerőt, de még mindig izgatottan sikoltoztunk. Másképp egyszerűen nem lehetett levezetni ezt az elképesztő mértékű izgalmat és persze feszültséget is. Mivel a pici szobában nem nagyon volt lehetőségünk futni, így a hangerős verziót választottuk.
Apu nem bizonyult hatékonynak a megfékezésünkben - anyu annál inkább.
- ELÉG!!! - visította anya még nálunk is hangosabban.
Vidáman hallgattunk el, ugyanis sikerült levezetnünk a feszkót. Persze a gyomrom még mindig liftezett és a szívem hihetetlenül szaporán vert, de legalább már nem éreztem a torkomat fojtogató érzést.
- Lányok, normálisan vagytok? - vont kérdőre minket rekedten anyu.
- Ne haragudj - mondtam nem sok megbánással a hangomban.
- Elhiszem, hogy nagyon izgatottak vagytok, de ez még nem ok arra, hogy elveszítsétek a fejeteket. Fejezzétek be ezt azonnal!
- Bocsánat, többet nem fordul elő - motyogta bűntudatosan Emese. - Én kezdtem.
Anya csak legyintett.
- Teljesen mindegy, hogy ki kezdte, a lényeg az, hogy mások is vannak itt rajtunk kívül, akik élvezni szeretnék a szálloda nyugalmát. Csak nyugodjatok meg és készülődjetek - azzal otthagytak minket.
Amint becsukódott az ajtó, mindketten felröhögtünk.
- Oké - mondta még mindig Emese, és előhalászott egy fekete egyberészes, térfölöttig érő rucit a szekrényből. Már mutatta nekem pár napja, hogy ebben fog jönni, szóval nem lepődtem meg, viszont magamban változatlanul helytelenítettem a ruhaválasztást. Nem hinném, hogy egy fekete, testhezálló miniruha egy koncertre illő lenne. Én személy szerint egy farmersort és az I love the Jonas Brothers! feliratú, fehér felsőm mellett döntöttem. Ilyen volt rajta a felirat:
Személy szerint én imádtam ezt a pólómat, csakhogy már nincs meg. De erről majd a későbbiekben.
Miközben átvedlettünk, kivételesen nem Jonas Brothers-t hallgattunk. Ennek igen egyszerű, lényegretörő oka volt: Emese kitalálta, hogy ha agyonhallgatjuk a tesókat, már "nem lesz olyan jó" a koncerten (ezt mondjuk erősen kétlem, de mindegy, ez az Emese-logika), és jobb, ha kicsit sztornózzuk őket. Hm. Végül is... Ki tudja? Így viszont Miley Cyrus-ra, Kesha-ra, Avril Lavigne-re, Selena Gomez-re, valamint Red Hot Chili Peppers-re nyomtuk az öltözős partyt.
Éppen Miley Party in the USA nevű száma ment, ami tökéletesen illet az alkalomhoz, amikor befejeztük az öltözködést, és kifestettük egymás körmeit. Én fekete körömlakk mellett döntöttem, amelyre Emese rakott néhány szép kövecskét, míg Emese a rucijához jól illő lakkot alkalmazott.
Ezután következett a sminkfázis. Nem akartunk tiniribikként beállítani a szerelmeink koncertjére, éppen ezért csak egy egyszerű szemspirál-szemcerka kombót választottunk.
Miközben a táskáink után kutattunk, Emese mindenfélét hadart.
- Ajánlom Danielle-nek, hogy ne tegye be oda a lábát - morogta, miközben szájfényt kent az ajkaira.
Helytelenítőleg néztem rá.
- Ejnye - mondtam és elkezdtem helyben futni a fölös energiák levezetése érdekében. - Ne legyél már ilyen, Koncertre megyünk, ne foglalkozz Dani-vel. Amúgy is, ha Kevin boldog vele...
- Jó, persze, tudoooooom - sikította Emese. Megint rátört az ötperc. Nem baj, ez az utóbbi egy hétben nálunk már mindennapos cselekény volt, szóval szívinfarktus nélkül fogadtam.
Elkészülődtünk végtére is öt órára. Nekem már remegett a kezem az izgalomtól; Emesét saját elmondása szerint az ájulás kerülgette. Szerencsére sikerült a barátnőmet lebeszélni a magas sarkúról, szóval csak egy balettcipő-szerűséget vett a lábára. Nagyon jól néztünk ki, el kell hogy mondjam. :D
Elköszöntünk anyuéktól, akik adtak pénzt, fényképezőgépet (alap), sok tanácsot, puszit - még Eminek is. Ezt a becenevet most találtam ki az LB-mnek, eddig még soha nem hívtam így... Hm.
Elindultunk. Taxit fogtunk és megmondtuk a kívánt címet.
Nemsokára odaértünk; negyed hat volt, amikor a nem túl tinicentrikus sofőr kirakott minket a sportaréna mellett, ahol a koncert lesz. Elég nagy tömeg volt már, de gyanítottuk, hogy a legtöbb ember már bent van.
Izgatottan beálltunk a sor végére és mindenféléről dumáltunk (angolul; most már én is úgy voltam vele, hogy jobb, ha gyakoroljuk a nyelvet), közben nézelődtünk. Mindenféle szerzetek megfordultak arra; raszta, negyvenes pasik "The Jonas Brothers changed my life" feliratú cuccokkal, mindenféle kislányok különböző transzparensekkel, amikre a legfinomabb szöveg a "Nick, marry me" /Nick, vegyél el!/ volt, de a durvákat inkább nem is írnám le. Elképesztő élmény volt Jonatic-okkal együtt várni egy igazi Jonas Brothers koncira.
Nem olyan sokára mi jöttünk a sorban. A jegyellenőrző, tagbaszakadt pasas megnézte a jegyeinket, elismerően füttyentett (első sor, haha), visszaadta azokat és beengedett minket.
Hihetetlen látvány tárult a szemünk elé.
Elkészülődtünk végtére is öt órára. Nekem már remegett a kezem az izgalomtól; Emesét saját elmondása szerint az ájulás kerülgette. Szerencsére sikerült a barátnőmet lebeszélni a magas sarkúról, szóval csak egy balettcipő-szerűséget vett a lábára. Nagyon jól néztünk ki, el kell hogy mondjam. :D
Elköszöntünk anyuéktól, akik adtak pénzt, fényképezőgépet (alap), sok tanácsot, puszit - még Eminek is. Ezt a becenevet most találtam ki az LB-mnek, eddig még soha nem hívtam így... Hm.
Elindultunk. Taxit fogtunk és megmondtuk a kívánt címet.
Nemsokára odaértünk; negyed hat volt, amikor a nem túl tinicentrikus sofőr kirakott minket a sportaréna mellett, ahol a koncert lesz. Elég nagy tömeg volt már, de gyanítottuk, hogy a legtöbb ember már bent van.
Izgatottan beálltunk a sor végére és mindenféléről dumáltunk (angolul; most már én is úgy voltam vele, hogy jobb, ha gyakoroljuk a nyelvet), közben nézelődtünk. Mindenféle szerzetek megfordultak arra; raszta, negyvenes pasik "The Jonas Brothers changed my life" feliratú cuccokkal, mindenféle kislányok különböző transzparensekkel, amikre a legfinomabb szöveg a "Nick, marry me" /Nick, vegyél el!/ volt, de a durvákat inkább nem is írnám le. Elképesztő élmény volt Jonatic-okkal együtt várni egy igazi Jonas Brothers koncira.
Nem olyan sokára mi jöttünk a sorban. A jegyellenőrző, tagbaszakadt pasas megnézte a jegyeinket, elismerően füttyentett (első sor, haha), visszaadta azokat és beengedett minket.
Hihetetlen látvány tárult a szemünk elé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése