"Úgy néztünk Joe Jonas-ra, akit még csak nem is ismertünk - és nem remélhettük, hogy lesz alkalmunk megismerni -, mintha bizony meghülyült volna.
- Tessék? - kérdeztem én is angolul (és a következő párbeszédek mind angolul zajlottak le, én már rögtön fordítom).
- Nem akartunk kellemetlenséget okozni - ismételte Joe mosolyogva és ránézett Emesére, akinek remegni kezdett a kezében a kamera. - De addig nem jöhettem ide, amíg ki nem ment mindenki.
Zsibbadtan körbenéztem. Tényleg, az utóbbi pár percben kiürült a hatalmas csarnok; ezért tettek úgy a fiúk, mintha nem látnának minket? Mi van?
Nick és Kevin már nem gitároztak, hanem távolról figyelték a felettébb furcsa hármasunkat. Nick arca még mindig piros volt. Fura.
- De... Miért okoztatok volna kellemetlenséget? - motyogtam izgatottan.
Joe úgy nézett rám, mintha azt kérdeztem volna, miért kék az ég.
- Talán azért, mert itt kellett állnotok, miközben le se szartunk titeket?
Eltátottam a számat, Emese viszont kuncogni kezdett. Na igen. Ez a tipikus Joe.
- Joe! - ordította oda Nick mérgesen. Megdobbant a szívem a hangjára.
- Mi van? - tárta szét a kezét az említett és hátranézett az öccsére.
- Válogasd meg a szavaidat, öcsi, amikor hölgyekkel beszélsz - intette oda sem nézve Kevin, és betette a gitárját a tokjába.
- Bocs - morogta Joe visszafordulva hozzánk.
Úgy néztünk rá, mintha meghülyült volna - ismét. Joe Jonas bocsánatot kér... Tőlünk... Meg kellene hallgatnom Gary Jules Mad World-jét.
- Semmi baj, de miért kérsz tőlünk bocsánatot? - mondta ki nyíltan a gondolatait Emese.
Kevinnek megdermedt a keze, miközben húzta fel a tok cipzárját, de aztán vállat vont és folytatta, amit elkezdett.
- Mert nem vagyok beképzelt? - kérdezett vissza flegmán Joe és leült a kifutó szélébe. Nagyon hevesen dobogott a szívem. Mi történik? Miért beszél velünk ez a fiú? Uramatyám, ez Joe Jonas! Autogramot és képet kéne kérni.
Mielőtt még Emese bármit felelhetett volna Joe-nak, megelőztem és így szóltam:
- Csinálhatunk esetleg veled egy közös képet?
Joe unottan forgatta a szemét.
- Miért nem lehet velem úgy beszélni, mintha normális lennék!?
Nick felnevetett a háttérben, de azzal a tipikus, halk, komolyka nevetésével, amit annyira szeretek...
- Mármint - javított bosszankodva Joe -, úgy értem, mint normális, hétköznapi emberrel?
Emese feje nagyon vörös volt.
- Mert te vagy a kedvenc bandánk egyik tagja - mutatott rá remegő hangon.
- Jó, de most vonatkoztassunk el ettől egy kicsit - rázta a fejét a középső tesó.
- Miért, mi van most? - kérdeztem elég bátran, mert ez már olyan kérdés volt, amit az ember tényleg nem tesz fel a kedvenc bandája egy tagjának...
- Azt most nem mondhatom el - felelte Joe titokzatosan.
Emese már az ájulás szélén állt, de én furcsamód kezdtem kijózanodni. Már-már úgy bántam Joe-val, akár valamelyik hülye fiúval (Sanyi) az osztályból.
- Miért nem?
- Mert nincs itt az ideje - felelte Joe, és felállt.
- Akkor mikor lesz? - hüledeztem egyre értetlenebbül.
- Majd. Most pedig, légyszi, gyertek velünk hátra az öltözőbe, ott kisebb az esélye, hogy valaki meglát titeket, ha bejön.
Emesével egy döbbent pillantást váltottunk, de aztán persze őrült boldogság jött mindkettőnkre és hagytuk, hogy Joe gálánsan felhúzzon minket a színpadra (megfogta a kezem! Te jó ég). Remegő lábakkal mentünk Joe nyomában, és már megint magamon éreztem Nick tekintetét.
Annyira abszurd volt ez az egész, hiszen ez a három fiú körülbelül úgy viselkedett, mintha a barátaik lennénk.
Amikor odaértünk Nick-ékhez, Joe levált tőlünk és bement előre az öltözőbe. Mi persze nem mentünk odamenni, hanem megálltunk Kevinék mellett.
És ekkor történt meg életem legjobb pillanata.
Ugyanis Nick odajött mellém és megpuszilt.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetlek. Nick Jonas - mutatkozott be és kezet nyújtott.
- Tudom, hogy ki vagy - biztosítottam eszméletlenül boldogan. És sajna ekkor elsírtam magam a boldogságtól.
- Hé, hé, semmi baj - nyugtatott Nick és megölelt (!!!!). Közben, gondolom, Kevin Emesével foglalkozott, de nem láttam a könnyeimen és Nick széles vállán keresztül.
- Annyira szeretlek - sírtam Nick-nek.
- Én is téged. - Hallottam a hangján, hogy mosolygott. Amikor kicsit megnyugodtam, eltolt magától és jobban szemügyre vett.
- Hogy hívnak? - kérdezte kedvesen. A kezét a vállamon hagyta, amiktől az egekben volt a vérnyomásom.
- Fanni. Mayer Fanni.
Nick furán nézett rám.
- Szép neved van, honnan jöttél?
Elmosolyodtam. Szerencsére azért nem sírtam annyit, hogy taknyos legyek és vízálló szemfestéket tettem fel, amiért óriási respect magamnak.
- Magyarországról. Jártál már ott? - csicseregtem. Kezdtem bekattanni attól, hogy Nick és Joe Jonasszal úgy beszélgessek, akár a régi ismerősökkel.
- Nem, de azt tudom, hogy Európában van - magyarázta, és átkarolva a vállam, tolni kezdett arrafelé, amerre Joe (és Emese, valamint Kevin is) eltűnt.
- De, gondolom, Európában már voltál - vetettem fel, csakhogy ne telepedjen kínos csönd körénk.
Furán mosolygott rám.
- Persze.
Kínosan elnevettem magam.
- Ja, persze, az európai turnék...
Nick mosolyogva bólinott, és amikor látta, hogy én is mosolygok, megállapodott a tekintete az arcomon, de megint úgy, mint akkor, a színpadon, a Turn Right közben.
Nick igazi gentleman módjára kinyitotta előttem az öltöző ajtaját és betessékelt.
A helyiség nem volt valami nagy; néhány ruhaállvány, egy kanapé, egy frigó és egy másik ajtó - ami, feltételezem, a mosdóba vezetett - foglalt bent helyet.
Emese a kanapén ült, olyan arccal, mint akinek előrehozták a szülinapját, és meredten bámulta Kevint. Ez utóbbi biztos, hogy észrevette a kitüntetett figyelmet, de udvariasan úgy tett, mintha nem. Joe meg egy régimódi Tetrist nyomkodott.
Nick felnyögött, miután becsukta az ajtót és megláttam, mivel foglalatosodik a kisebbik bátyja.
- Ne már, Joe - állt oda mellé - ez legalább ezeréves játék.
- Ne zavarj! - szólította fel a bátyja. - Rekordot fogok dönteni, ha b... Mégsem. Elrontottam miattad!
- Jólvan, miután már elmúltunk ötévesek - emelte fel a hangját Kevin, amikor látta, hogy Nick szólni készül -, inkább megbeszélhetnénk, hogy most mihez is kezdjünk.
Joe bosszúsan sóhajtva félredobta a (valóban lejárt) játékát, és lezuttyant a kanapéra Emese mellé, aki erre elpirult és arrébb húzódott.
Nick nagyot szusszantott, és megnyugtatólag, mosolyogva nézett rám. Én viszont már semmit sem értettem.
- De hát mi a baj? - tudakoltam.
Joe már éppen mondani készült valami nem túl szépet, de Kevin felemelte a kezét, hogy elhallgattassa.
- Nézd, később mindent elmondunk, csak előbb el kell mennünk innen - próbált nyugtatni Nick.
- De... Nekünk is?
- Igen.
Emese döbbenten nézett hol Nick-re, hol rám.
- Mi van?
- Azt én is szeretném tudni - helyeseltem.
Nick elmosolyodott barátnős összetartásunkon.
- Jó, először is szeretném tisztázni, hogy senkinek sem lesz bántódása. Nem akarunk elrabolni titeket, vagy ilyesmi.
Emese olyan arccal nézett Kevinre, mintha arra biztatná, hogy mondjon ennek ellent.
- Mindazonáltal - köszörülte meg a torkát a szerelmem - arra szeretnélek titeket kérni, hogy gyertek velünk. A saját és a mi biztonságunk érdekében is. Kérlek titeket.
Joe szemforgatva nézett az öccsére.
- A bratyó azt akarta mondani, hogy most azonnal le kellene lépnünk innen, és nektek is jönnötök kell - egyszerűsítette le a mondandóját.
A korábbi boldog hangulatomnak most már nyoma sem volt; nagyon ideges voltam, de azért bennem volt az izgatottság is, hiszen a Jonas Brothers-szel tartózkodtam egy szobában és folytattam velük bizalmas társalgást.
Ránéztem Emesére.
- Megyünk? Végül is, visszahoztok, ugye? - kérdeztem félve Nick-et, aki már csak a mosolyával is a biztos szövetséges érzetét keltette bennem.
- Persze - felelte Nick komolyan.
- Na, Emese?
Emese elhűlve meredt rám, mintha nem ismerne rám.
- Ez de hülye kérdés! Persze, hogy megyünk!
Joe elröhögte magát. Szemlátomást sokkal szimpatikusabb volt neki Emese, mint én, a nyafogós, kételkedős kiscsaj. De ez egészen addig nem érdekelt engem, amíg Joe nem utál. Nekem csak Nick szeretete lenne a fontos.
A középső Jonas-fivér pacsira nyújtotta a kezét Emese felé. Barátnőm amolyan "nem-hiszem-el-hogy-ez-a-pasi-pacsit-kér-tőlem" tekintettel odaütötte a tenyerét Joe-éhoz.
- Na jólvan, akkor induljunk - állt fel hirtelen Kevin és a vállára vetette a gitártokot.
- De... Nem mondanátok el mégis, mi folyik itt? - kérdeztem halkan, félve.
- Lányom... Mit nem lehet felfogni azon, hogy sietnünk kell!? Szóval, jó lenne, ha mennénk - ordította Joe.
Nick pislogás nélkül, döbbenten meredt rá, majd újra felém fordult:
- Drága, tény, hogy Joe egy hangyányit idegbeteg - Joe felhördült a háttérben -, de azért valóban igaza van. Ideje lenne menni.
Kevin ránézett a falfehér Emesére, és megnyugtatóan elmosolyodott.
- Nyugi, nem lesz semmi baj. Te meg csak kövess engem... - nézett az idősebb öccsére.
- Merre? - kérdezte bambán Joe.
- Feltételezem, erre - mondta ingerülten Kevin és megindult, Joe meg vigyorogva utána."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése