7. fejezet: Szeretlek!

"Mára kihevertem a tegnapi unalomérzetemet (vagy képzetemet?) és újult erővel vetettem bele magam... mindenbe. A tanulásba, a testmozgásba, a beszélgetésbe, a kedvességbe, mindenbe, az élet minden területén próbáltam ma elérni minimum a "megfelelt" pipát.
És hogy ezt elérjem, reggel fél órával korábban keltem, hogy most az egyszer, csak a változatosság kedvéért ne késsek el a suliból. Még futni is elmentem - igaz, hogy nem félórára, hogy ne veszítsem el az időelőnyömet, de gondolom, az a kemény 5 perc is jelent valamit.
Mikor hazajöttem, gyorsan becuccoltam a fürdőszobába, benyomva a laptopomon P!nk Perfect nevű számát, amelyre mostanában nagyon rákkattantam, mert úgy érzem (bizonyára, akárcsak a többi 1 millió ember), illik rám. A forró víz alatt felfrissülve énekeltem a kedvenc soraimat:

"So complicated, look how we all make it
Filled with so much hatred, such a tired game.
It's enough. I've done all I can think of.
Chased down all my demons. I've seen you do the same."

Szerintem annyira gyönyörű és kifejező ez a szám... Biztosan észrevettétek már, hogy imádok elfogultan ömlengeni azokról a dolgokról, amiket szeretek. De hát szerintem ez teljesen normális... Így vagyok a Jonas Brothers-szel is. Bár most, 2012-ben kicsit úgy tűnik, mintha  feloszlottak volna, de aki ezt csak ki merte ejteni a száján, arra halálos átkot  motyogtam jobb esetben az orrom alatt, rosszabb esetben az emberke arcába.
Mindenki (legalábbis minden művész) életében eljön az a pont, amikor egy kicsit megreked, és nem tudja ezután, hogy mit kezdjen magával. Vannak, akiknél ez örökké tart, amelynek következménye egy előadó feledésbe merülése, esetleg egy banda feloszlása. Azonban vannak, akiknek egy kis inspiráció vagy ihlet kell, és máris megújult erővel vetik bele magukat a munkába. Nos, én hiszem, hogy ez Kevin, Joe és Nick esetében is így lesz. Én speciel vagy egy hónapig minden éjjel bőgnék, ha feloszlanának.
Elzártam a vizet, kimásztam a zuhanyzóból és megtörölköztem. Az előzőleg odakészített ruháimat magamra kapkodtam és lerobogtam a lépcsőn reggelizni. Aztán futhattam vissza a fürdőbe fogat mosni... Fő a rendezett életmód.
Mielőtt kiléphettem volna az ajtón, Emese robbant be a nappaliba feltűnően vidáman. Ránéztem, mire újra rátört a vihogógörcs; nem is hagyta abba, amíg elé nem léptem és meg nem ráztam kissé.
- Oké, oké - tiltakozott, miután lerepült a napszemüveg a fejéről. Vörös fejjel lehajolt, hogy felvegye, én azonban készenlétben álltam - fenyegetően megragadtam a vállánál fogva, és nevetve így szóltam:
- Mondd már, mitől van ilyen jó kedved?
- Oké - mondta ismét vidáman. Csakhogy az é-nél elcsuklott a hangja és újra rátört a nevetés. - Csak... az van, hogy találd ki, mit olvastam a Twitteren!
Az utolsó néhány szót már szó szerint sikoltotta.
Enyhén megráztam, emlékeztetve, hogy nincs olyan helyzetben, hogy ő szabja a feltételeket.
- Hahó, suliba kell mennünk, nincs időm találgatni, nyögd már ki! - kiabáltam változatlanul röhögve, de most már rám is átragadt az izgatottsága, tehát már ketten sikítgattunk szinkronban.
- Na. - Vett egy nagy levegőt. - A Twitteren az volt - és most kapaszkodj meg -, hogy lehet, hogy JÖN A JONAS BROTHERS MAGYARORSZÁGRA!!!!!!
Egy darabig pislogás nélkül néztem rá, majd mindketten elsikítottuk magunkat.
- Úristen! - ordítottam magamból kikelve, mire Emese is lelkesen csatlakozott.
- Mi van, mi történt - szaladt ki riadtan apu a nappaliból -, betörtek, vagy mi?
- Dehogyis, apu - röhögtem. - Csak egy nagyon, nagyon jó hírt tudtam meg a JoBros-ról.
Apu meg sem próbált úgy tenni, mintha érdekelné, hogy a kedvenc bandám és nem mellesleg velük együtt plátói szerelmem, NICK JONAS lehetséges, hogy jönnek szerény hazánkba, inkább visszatrappolt a TV-hez.
Eufórikus hangulatban mentünk (pff, mentünk... Szökdécseltünk inkább) az iskola felé, és természetesen az út egészében a lehetséges konciról dumáltunk, vagyis, szétvisítottuk az utcákat. Esküszöm, még könnyeztem is. Nem lehetek ekkora mázlista! Csak legyen igaz... Csak tényleg jöjjenek... 
Emese rengeteg képet mutatott kedvenc bandánkról, és megállás nélkül vihogtunk, ugráltunk... Egyszóval nagyon jó volt.

Továbbá Emese megmutatta az egyik új, úgymond "lopott", cover-számukat, a Falling Slowly-t. Nekem nagyon tetszik, természetesen Joe-nak és Nick-nek is tökéletes benne a hangjuk, Kevin pedig szuperül "funkcionál" háttérénekesnek. :)

Amikor beértünk a suliba, már becsöngettek, és egy árva lélek se volt az aulában. így zavartalanul felverhettük azt a visítozásunkkal. Annyira jó volt így maradéktalanul vidámnak lenni végre, a tegnapi nap után, és ez azért mégis csak a legjobb hír volt, amit csak kaphattam.
Beértünk a terembe. Természtesen mindenki látta rajtunk, mennyire fel vagyunk dobva - Sanyi röhögve nézett rám.
- Minek örülsz, nő a fogad? - kérdezte intelligensen.
- Pff, hagyjuk - vigyorogtam rá -, nekem tízéves koromig kiesett az összes, de tudjuk, hogy neked még mozog egy-kettő.

- Dehogyis - kapott Sanyi ijedten a szájához.
Nevetve megkerültem, és Emesével együtt letelepedtünk a helyünkre.
- De most komolyan, Fanni - próbálkozott Sándor. - Vas happenin'?- Váá, bármit, csak ezt ne - néztem rá ijedten. Akármennyire menő gyerek is Sanyi, azért van benne egy jó nagy adag gáz-faktor: fiú létére szereti a One Direction-t (!!!) és a kedvence Zayn. Hát igen, nem hiába jön folyton a hülye Mi a helyzet-jével...
Sanyi ismét megkérdezte, hogy most mi is van, mire már nem tehettem mást, el kellett mondanom neki a dolgokat. Miközben felvilágosítottam a ifjú Directionert, az arcán különféle érzelmek suhantak át: röhögőgörcs (igen!!), megvetés, csodálkozás, féltékenység (haha, az 1D tuti nem jön Magyarországra) majd újabb röhögőgörcs. Mindezt én kénytelen voltam végignézni, miközben beszéltem hozzá.
- Na? - kérdeztem, amikor már vagy egy percig csendben meredt rám. Nem értettem, miért nem mond semmit egy ilyen hatalmas újságra.
Őszintén megmondom, eléggé tartottam tőle, hogy bunkót fog mondani, de ehelyett látszott rajta, hogy csak azért marad csendben, hogy mérlegelje, melyik a jobb: szemét módon beszólni avagy kedvesen hazudni nekem. Ezek szerint az utóbbi mellett dönthetett hű barát és persze csodáló lévén, mert elmosolyodott és így szólt:
- Fannika... Ha neked ez örömet okoz, természetesen nem foglak kiröhögni... Várj, tévedtem, mégis.
És hatamasat röhögött.
- Elmész te a francba - sziszegtem és hozzávágtam a 300 oldalas törikönyvemet. Erre meg összesett. Mármint Sanyi. De nem érdekelt; tényleg megsértődtem.
Miután összeszedtem a könyvemet, lassan belépdelt a tanár és kezdődhetett az óra. Mivel tizedikben ismételünk töriből, így az ókori indiai társadalmat vettük. Megint. Ötödikben vagy hatodikban is ezt vettük... Na mindegy is, nem nagyon figyeltem oda órán. Pillanatok alatt elfelejtettem Sanyi gyerekes viselkedését, és újra rámtört az eufória.
Emese ezt nem vehette észre, mert feltűnés nélkül (haha, kábé az egész osztály látta) elém csúsztatott egy cetlit. A tanárra sandítva (aki élénken olvasott fel valamit az osztálynak) a kezembe vettem.

"Ugye nem kaptad fel a vizet Sanyin? :O"

Elmosolyodtam. Emese, az én aggodalmaskodó, de cuki best friendem.

"Ugyan - körmöltem sebesen, de sajna elég csúnyán - az a hülyegyerek nem tudja elvenni a kedvem. (Ha minden igaz) megyünk Jonas Brothers koncertre, jeeeeeee xDD :) :P *.*

Visszatoltam Emesének a pici papírt. Halkan felnevetett, amikor elolvasta a rajta álló üzenetet.

"Azért ne éld bele magad. Egy csomó minden közbejöhet; nem is jönnek ide, nem férünk be a koncira vagy csak egyszerűen nem lesz pénzünk rá... Biztosan nagyon drága lehet egy ilyen nagyszabású koncert. :'("

Égnek emeltem a szememet, amikor elolvastam LB-m szokásos, kételkedő hangnemben írt levelét.

"Hagyjuk már... Figyelj - nem lesz helyünk? Óóó, dehogynem.... Ha kell, megvesztegetek 20000 embert, de mi be fogunk jutni egy JoBros koncertre! Nem lesz pénzünk? Ilyen nincs! Egy Jonas Brothers koncertre muszáj hogy legyen pénz! Majd.. gyűjtünk vagy nem tudom xDD Lehet, hogy nem lesz koncert? Na igen, ez már a nyomósabb probléma...."

Amikor barátnőm elolvasta az üzimet, szomorúan néztünk egymásra. Istenem... Ha lenne koncert, szerintem az lenne mindkettőnk életében a nagy lifetime. 
Összesítve a napom nagyjából egy dolog jegyében telt: legszívesebben megöleltem volna mindenkit az izgatottságtól, vagy legalábbis szerettem volna ezt tenni. Hiába - mindenki hülyének nézett, amikor kitárt karokkal felé mentem, még a takarítónéni is. Nem is értem, miért. Hmm. :)
Sanyika mindenesetre örömmel hagyta, hogy kiéljem rajta a szeretetrohamomat, sőt... Éppen el akartam volna engedni, amikor...
- Még, még, baby - mondta kicsit eltúlzottan.
- Öh, oké -néztem rá furán és inkább elengedtem.
Törcsi röhögve dobta fejbe egy alufólialabdával a hormontúltengésben szereplő Sanyikát, aki röhögbe kibontotta az előzőleg felrázott Fantáját. Törcsi felett.
Nevetve néztem a fiúkat, miközben elkalandoztam... Merre is? Természetesen a Jonas Brothers felé. Emese rámnézett; az ő arcán is láttam azt, ami bennem tükröződik... 
Egyszóval mindenképpen ezt volt életem egyik legjobb napja, ha bekövetkezik a dolog, ha nem, mégis, ilyen jó napom régóta nem volt."

6. fejezet: Minden unalmas

"Csak egy átlagos napunk volt ma, de azért nevettünk sokat.

Tegnap volt a szülinapom. Csak szólok. Nem, nem kell felköszönteni, meg semmi...
Szóval reggel, gondoltam eszek reggelire egy kis tortát. Aha. Meg ahogy azt én elképzeltem. Nem volt a hűtőben már egy szelet torta se, mert a hülye bátyám bezabálta.
- De jó - puffogtam -, hogy a saját tortámból alig ettem.
Szóval ilyen klasszul indult a napom. Egy élmény volt.
A suliban becuccoltam a padomba, és hallgattam Emesével együtt a többieket, ahogy hülyülnek. De most olyan uncsik voltak, meg fáradt is voltam, szóval nem figyeltem oda.
Amúgy első óránk rajz volt, amit egy kissé korosodó tanár tanít nekü nekünk. Van egy interaktív táblánk a teremben-tök jó. Csak az a baj, hogy a diákok folyton piszkálják. Így történt ma is...
A hülye Törcsi kiment a táblához, kicsit megpiszkálni azt, és amikor a tanár hátranézett, így szólt:
- Móni volt! - kissé túl gyorsan vágta rá.
- Nem is! - tiltakozott a nevezett és a fél osztály. :)
- De!- felelte Törcsi. Kezdte elvetni a sulykot...
- Fejezd be, te büdös bunkó! - rivallt Törcsire a... tanár. :D
Mi röhögve figyeltük a jelenetet, miközben az idős rajz -és biológiaszakos oktató leordította osztályársunk fejét. Vicces volt.
Törcsi motyogott valamit az orra alatt, mire a tanár úr tovább kiabált vele.
- Nem jársz be? Hála Istennek!
- Az csak a tanár úrnak lesz jó - kotyogott közbe Csilla. Csak tudnám, minek szólt bele... Mindenesetre legalább egy jó kis cirkusz volt kibontakozóban. Király volt.
Csilla tovább rajzolgatott, aztán egy idő után rájött, hogy túl messze van a sablon és nem látja rendesen.
- Tanár úr - kezdte -, elkérhetem azt a rajzot?
A tanár ránézett a rajzra, majd vissza Csillára.
- Minek, jó helyen van az ott.
Nos, igen, a tanárunk már kissé szenilis, de azért szeretjük. Naaaaaaaaagggyon szeretjük.
Amikor elfordult, Sanyiék ilyeneket kabáltak, hogy:
- Tanár úr, ihatok pálinkát?
Meg hasonlókat. Ezek nem normálisak. Engem viszont szeret ez a tanár, vagy nem tudom, de szó nélkül hagyta, hogy egy Happy Birthday feliratú rajzot firkáljak magamnak. Hát igen, protekciós vagyok...
A következő óránk nem ebben a teremben volt, mehettünk vándorolni. Gábor éppen lépett ki a kémialaborból, rám nézett, elmosolyodott és így szólt:
- Szia! Boldog szülinapot! -amikor felfogtam, hogy egyáltalán nekem beszél, már el is ment. Szegény, tiszta hülyének gondolhat engem.
- Tényleg, boldog szülinapot! - mondta Klemi. De kedves.
- Köszi.
Egy perc után Alina így szólt:
- Ma van a szülinapod? - döbbent le totálisan.
Pislogás nélkül meredtem rá.
- Azért elég szomorú, hogy a saját magamnak rajzolt, Happy Birthday-es graffity sem döbbentett rá erre...
Elnevettük magunkat.
Becsengettek, így becuccolhattunk végre a kémiaterembe. Nemsokára bemasírozott az imádott kémiatanárnőnk, Judit néni, akit tényleg nagyon szeretünk, mert:
1. Ritkán feleltet
2. Ritkán írat dolgozatot
3. Jó a humora
4. Igazságosan osztályoz
5. Egyben határozott is, tehát minannyian nagyon tiszteljük.
Elkezdtük az órát, mindenki unottan körmölt, amikor is Judit néni megszólalt:
- Jólvan, most ugorjunk egy kicsit vissza a kénre...
Bemutatott egy kísérletet, amelyben kéngázt fejlesztett. Közben magyarázott, főleg az előtte ülő Alinának.

- Hát, elvileg ezt a kísérletet nem szabadna megcsinálnom - magyarázta, miközben meggyúj-

totta a borszeszégőt és a kémcsövet a léng fölé helyezte, mire lassan elkezdett füstölögni a tar-

talma. - Méghozzá azért nem, mert a kéngáz kicsit mérgező, de nem baj...
Ha máson nem, ezen nevetnünk kellett, bár a szerencsétlen Alina kissé lesápadt.
- Viszont a kén és a cink reakcióját tényleg nem mutathatom be, mert e reakció során olyan 
gáz keletkezik, mint a záptojás szaga.
Fúj. Én személy szerint valóban nem voltam kíváncsi erre a kísérletre, de egyes idióták (khm,
Sanyi, Törcsi, Matyi) közölték, hogy márpedig ők látni - és érezni - akarják.
- Nem - rázta a fejét megingathatatlanul Judit néni. - Egyszer egy osztály annyira könyörgött,
hogy megcsináltam. Ne akarjátok tudni, hogy mi történt.
Természetesen tudni akartuk, így szerencsétlen kémiatanárnőnk ódzkodva előhozakodott a 
sztorival:
- Tehát, megcsináltam a kísérletet. Olyan bűz keletkezett, hogy ki kellett mennünk a terem-
ből. A bűz aztán elterjengett a tanáriig. Mondanom sem kell, a kolégáim nem dicsértek meg
a sikeres kísérletért...
Kitört belőlem a kuncogás, ahogy elképzeltem Judit nénit a kötekedő igazgató előtt állni, ahogy
utóbbi vörös fejjel, fuldokolva leordítja tanerőnk fejét. Judit néni most megcsóválta a fejét.
- Persze, így utólag vicces - tekintett rám, mire én rögtön csendben maradtam -, de abban a 
pillanatban még az is megfordult a fejemben, hogy esetleg elveszítem az állásomat.
Szegény Judit néni. Nem tudja ez az iskola, mit veszített volna, ha eme kiváló tanárnő elhagy-
ja a gimit.
Na mindegy, szóval összesítve ennyi volt az összes interesting dolog, ami ma történt. Sürgősen 
fel kéne találnom magam valamivel..."

5. fejezet: Kitérés egy kicsit a kedvenc bandámra

Fanni ismét írt nekem, ezúttal a levelében a Jonas Brothers-höz fűződő érzelmeit fejtette ki.

"Szia! :)

Sokan nem értik, miért szeretem annyira a fiúkat... Én meg azt nem értem, ezen mit nem lehet érteni? Miért kell mindig a más ízlésébe, stílusába beleszólni? Olyan szép a világ így, hogy ennyire színes - miért baj az, hogy nem mindenki ugyanazt hallgatja, mondja, teszi vagy akár hordja...? Hihetetlen, hogy egyesek miken fel nem tudnak akadni.
Az, hogy én szeretem (mit szeretem... Nem tudok élni nélkülük!!!) a JoBros-t, egy olyan dolog, ami, és ez nem vicc, meghatározza az életemet. Szinte szünet nélkül Nick-ről álmodozok, amikor majd feleségül vesz (ez egészen biztosan meg fog történni - hiszen nincs nagy korkülönbség köztünk és én jól tudok angolul), és amikor az egész Jonas család ott lesz a kisgyerekünk születésén, akit Jerry-nek szeretnék majd nevezni. Mondjuk, Jerry Adam Paul Jonas. :D Vagy nem tudom, az már a jövő zenéje... (amúgy, ha lány lesz, akkor is a Jerry nevet kapja, és kész.)
Egyfolytában a zenéjüket hallgatom, a Youtube-on nézegetem a zenéiket, és ha olyan kedvemben vagyok, el-elsírom magam a szeretettől, amit irántuk érzek. Számomra ők hibátlanok, tökéletesek, hihetetlenül helyesek, okosak, tehetségesek és alapjáraton.... mondom, tökéletesek. Soha nem fogok átpártolni másik bandához, soha nem fogom megunni egy zenéjüket sem és soha nem fogom feladni az álmaimat, hogy egyszer igenis találkozok velük... Tudom, hogy ha reálisan nézem a dolgokat, erre kicsi az esély... De amíg csak élek, akarni fogom, mert ahol van akarat, ott van lehetőség arra, hogy valóra váljon az, amit szeretnénk.

Mert a remény hal meg utoljára. Vagy, ahogy Nicky-m mondaná: Dreams are reality waitin' to happen."

4. fejezet: Egy átlagos nap a suliban

"Oké, elszakadva egy kicsit a Jonas Brothers-től... Na jó, mégsem. Mézd, milyen cuki képet találtaaaaam! :)



Az egykori testőrükkel, Big Rob-bal. Nézd Nick cuki kis arcát! Júúúúúj. Újra beleszerettem.
Oké, térjünk a lényegre: ma szeretném elmesélni neked a tegnapi, hétfői napomat, az első napomat a színház után. De részletesen, mert ilyet még sosem csináltam.
Szóval reggel csigalassúsággal készültem, gondoltam, hova siessek? Emese nem velem jött ma iskolába, mert meg kellett várnia valamit a Facebook-on reggel háromnegyed nyolckor (? én sem értem), így épp csak beesik csengetésre. Reméltem, hogy az igazgató elkapja (hihii.. gonosz voltam).
Éppen csak beestem háromnegyedre, de a diri már ott állt a kapuban, és fenyegetően mosolygott, miközben kikerültem. Nyeltem egyet és ránéztem az órámra. Hét óra negyvenöt perc, 0:01 másodperc. Ezek szerint az ő órája késik, mert ha úgy járna, mint az enyém, ezért az egy másodperces késésért tuti biztos, hogy elkapott volna.
Első óránk biológia volt, lecuccoltam az első padba - tapasztalat, hogy a tanár NEM az első padban ülőt, hanem az utolsó helyet elfoglaló diákot mustrálja. Hidd el nekem.
Pontban csengetésre beesett a drága Emese, éppen jókor, mert már kezdtem szétunni az agyam.
Megérkezett a kissé öreg és szenilis (hozzáteszem, szörnyen rossz) biosztanár is, kezdődhetett az óra. Ildi néni közölte, hogy dogát írunk az emésztőrendszerből. Hajjajj, ez aztán nagy egyes lesz... Hamar beadtuk mindketten. De aztán unatkozni kezdtünk, szóval akasztófáztunk... a padon.
- Lányok, tisztítsátok le gyorsan! - sápítozott Ildi néni.
- Mindjárt, csak még befejezzük a játékot - felelte Emese, miközben zavartalanul folytattuk a játékot, amit Ildi néni is figyelemmel kísért, de nagyon furcsa arccal, szóval szerintem azon tűnődött, hol lehet a rég elvesztett tekintélye.
Szünetben fent maradtunk a teremben, a fiúk szórakoztatták az osztályt. Nos, állítólag Sanyika telefonján vannak... khmm. Bizonyos felvételek, amiket a fiúk röhögve néztek végig, de mi, lányok, inkább oda se mentünk.
Történelmen nem volt a tanárunk, mert elkapott valami járványt, helyette a kibírhatatlan könyvtárosnő jött be megtartani az órát. Erzsi néni tipikus könyvtárosnő; ha meglát egy gyereket, ahogy gyaláz egy könyvet, jobb esetben ráfúj (?), rosszabb esetben lecsapja a lurkót.
Amúgy, mielőtt felvetődne benned a kérdés, hogy miért bácsizom és nénizem a tanárainkat, közlöm, hogy ez nálunk megszokás.
A hitleri Németországot ismételtük a tanárnővel.
- Épp most olvasom... - osztottam volna meg az osztállyal valamit, de a szavaimat félbeszakította egy óriási nevetés. Mint utólag kiderült, Törcsi beletett egy tököt (igazi tököt, ilyen kicsit, nem tudom, azt hogy hívják) a gatyájába, és azzal szórakoztatta a népet, hogy mennyire kidudorodik. Szörnyen vicces... - Szóval éppen most olvasom Anne Frank naplóját, és hihetetlen, milyen zsidótörvények voltak. Például...
- Például egy zsidó sem hallgathatott Jonas Brothers-t - nyögte be Sándor, mire mindenki szakadni kezdett. Szikrázó szemmel néztem rá, majd visszafordulva az érdeklődő könyvtéroshoz, folytatni kezdtem a beszámolót.
Az ezután következő három óra (matek, angol és nyelvtan) abszolút eseménytelenül telt, erre nem is pazarolnék több szót.
Utolsó óránk tesi volt, és miután az erőszakos és agresszív Klaudia a másik osztályból a pofámba dobott egy gumilabdát (auu), ki is csengettek, mi meg lecsattogtunk az öltözőbe.
- Péntek, az én napom - énekeltem égő fejjel, elfeledkezve arról, hogy hétfő van...
- A kedvem az estére hangolom - folyatta Alina, akit láthatóan nem érdekelt eme tény.
- Én inkább a holnapra - sóhajtotta vágyakozva Móni. - Megyek a barátnőmhöz majd.
Mondjuk, őt senki sem kérdezte, de mindegy.
Hát, nagyjából ennyi történt ma, itthon mindig olyan eseménytelenül megy az idő."

3. fejezet: Úton

"Péntek délután színházba mentünk. Nagyon jó volt, ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy ha most nem, akkor soha nem fáztam meg. Na de akkor sorjában.
Kettő körül, suli után már otthon is voltam, rekordidő alatt elkészülődtem (felkaptam egy fekete szoknyát, egy csini felsőt, egy magas sarkú bokacsizmát, meg egy kicsit ki is festettem magam, ami egyébként nem szokásom, de színházban ez nem hogy illő, de még talán alapdolog is), és már rohantam is vissza a Jakab gimi parkolójába, ahova érkezett a buszunk. Budapestre mentünk mellesleg, a Vígszínházba. Emeséhez mentem oda természetesen, amikor odaértem, beszélgettünk is egy sort, de aztán artikulátlan üvöltés ütötte meg a fülemet.
- Fanniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii! - ordítozták kórusban az osztályunk hiányzó lánytagjai, Eszter, Csilla, Móni és Alina. Velük nem vagyok annyira jóban, mint Emesével, de azért bírom őket.
- Ezek most nekem szólnak? - motyogtam értelmesen. Emese válaszolt valamit, már nem is tudom, hogy mit. Ekkor újra próbálkoztak:
- Fanni, gyere már ide!
Odatipegtem a négycentis magassarkúban (soha többet nem veszek fel ilyet!!), és kérdőn néztem a csajokra.
- Igen?
- Csak meg akartuk nézni, hogyan jársz magassarkúban - közölte "kedvesen" Móni, és tovább trécselt Csillával, a legjobb barátnőjével.
- Oh... Értem - feleltem, de ekkor megérkezett a busz.
Persze mindenki betolakodott előre, hogy minél jobb helyet kapjon, mi viszont úgy gondoltuk Emesével, hogy ráérünk, tehát utolsónak szálltunk fel. Ennek meg is lett az eredménye, mert a jó kis hátsó helyeket elfoglalták vidámságra éhező osztálytársaink, nekünk maradt a legrosszabb hely legelöl, a tanár mellett. Lecuccoltunk, én beültem a belső ülésre, elővettem a telómat és zenét hallgattam, Emese pedig dumcsizott a többiekkel, akik közel ültek hozzánk (Sanyi, Matyi, Csilla és Klemi, utóbbi kettő valószínűleg azért ültek együtt, mert mindketten hatalmas Fall Out Boy fanok, és így tudtak együtt zenét hallgatni). Amikor meghallgattam a Hey Jude átdolgozott, Mashup verzióját, kihúztam a fülemből a fülest, eltettem és érdeklődéssel figyeltem a többiekre.
- Na végre, cica! Visszatértél az élők közé - röhögött Sanyi, amikor meglátta, hogy feléjük nézek. Válaszra sem méltattam, csak figyeltem, ahogyan a két fiú meg a két lány a Fall Out Boy-ról vitatkozik.
- Ezek egyszerűen b*zik! - hőbörgött Matyi, miközben segélykérően bámult Sanyira (aki továbbra is velem foglalkozott), hogy erősíte meg az igazában.
- Úgyvan! - fejtette ki bőszavúan a véleményét az utóbbi, összeröhögve a hátrébb ülő Törcsivel.
- De nem is azok! - nyomkodta Csilla az egyik iker, Klemi telóját, hogy meggyőző bizonyítékot tudjon nyújtani. - Látod??
Azzal Matyi orra alá nyomta az okostelefont, amin az egyik FB-s tag (felteszem, Pete Wentz) képe volt megnyitva, melyen meglehetősen intim helyzetben volt lekapva egy lánnyal.
- Photoshop - jelentette ki nemes egyszerűséggel Mátyás, miközben visszanyújtotta a telót.
- Az a photoshop, amikor egymással vannak "lekapva" - nyilatkozta ki Klementina, és a kezét nyújtotta a telefonért.
- Aha, persze... - köhintette Sanyi -, én is ezt mondanám... Tudjátok, a probléma az, hogy minden második lány Fall Out Boy rajongó!
- Kikérem magamnak! - háborodtam fel egy pillanat alatt, Emese meg inkább lejjebb csúszott a székében. A gyáva...
- Hűűűha - röhögtek kórusban a fiúk.
- Én Jonas Brothers fan vagyok! - jelentettem be hangosan és büszkén, de úgy, mintha egy százismeretlenes egyenletet sikerült volna megoldanom.
- Én ezt nem mondtam volna - mondta halkan, behúzott nyakkal Emese. Mi van?? Ő is JB rajongó! Értetlenül néztem rá, mire elhúzta a száját és így szólt:
- Halálra fognak cikizni...
Mielőtt reagálhattam volna a beszólására, a fiúk levegőhöz jutottak a röhögésből, és Sanyi könnyes szemmel nézett rám.
- Persze, Nick a legjobb - hűűűű, szóval ismeri őket! -, mazochistán szurkálja magát egy tűvel...
Demonstrálta is az elhangzottakat.
Mikor magamhoz tértem a meglepedtségből, hogy a nagymenő Sanyika ismeri a kedvenc bandáman, ráadásul ilyen jól, szenvedélyesen folytattam a vitát:
- Igen, mert szegény cukorbeteg!
Az út hátralevő részében engem cikiztek, amit egy idő után megelégeltem, odaadtam a fél fülhallgatót Emesének, benyomtam a Poison Ivy című Jonas Brothers - számot (nagy kedvencem), és az LB-mmel együtt énekelni kezdtük:
- Everybody gets the ich, everybody hates that, everyone's allergic to poison iiiiiivy - énekeltük, pontosabban vonyítottuk a dalt.
- Én csak erre a számra vagyok allergiás - húzta el a száját Törcsi és inkább bekapcsolta a telóján (füles nélkül) az egyik Korn számot, ami őrült hangerővel söpört végig a kicsi buszon, majdnem (csak majdnem) túlharsogva a Jonas Brothers-t.
Nemsokára meg is érkeztünk Budapestre, és a Please Be Mine-t hallgatva gondolkoztam azon, mennyire jó lenne egyszer találkozni Nick-kel... Vagy Joe-val, vagy Kevinnel... Vagy mindhármójukkal. :) Az lenne a legjobb. Nem tudom pontosan megmondani, miért kezdtem el hirtelen ilyesmiken gondolkozni; ha Budapesten járok, mindig közelebb érzem magamhoz a sztárokat, a csillogást, ezt a hollywood-i feelinget. Láttam egy Radics Gigi-plakátot, óriási volt, és elgondolkoztam azon, hogy ha Gigi meglátja magát egy ilyen óriásposzteren, mit érez? Büszkeséget? Vagy még mindig nem hiszi el azt a csodát, ami vele történt? Gondolta volna, amikor jelentkezett a Megasztárba, hogy ekkora hírneve lesz? Ki tudja...?
Miskolcról Budapestre igen hosszú az út, szóval négy óra alatt értünk be a városba. Még szerencse, hogy ma már nem megyünk haza; egy olcsó motelben alszunk, de azért nagyon király lesz.
A busz nyikorogva megállt, mi meg zsibongva nekiálltunk összeszedni a holminkat. Izgatottan vártunk (legalábbis én) az előadást, a tavalyi Légy jó mindhalálig után csak jóra számíthattunk. Lekászálódtunk a buszról, Sanyi udvariasan maga elé is engedett - ezt amúgy utálom, gondolom, mit néz, ha előtte megyek -, és egy helyre csoportosultunk, miközben a tanárok megszámoltak minket és kiosztották a jegyeket... Ez vagy fél óráig tartott, ráadásul én majdnem nem kaptam jegyet, úgy kellett rászólnom a tanárnőre. Jellemző.
- Ki ül a nyolcas széken? - kérdezgettem, mert az enyém volt a hetes.
- Én - szólt tétován Alina. - Akkor gondolom, tied a hetes.
- Aha.
Erre a csaj elkezdett vihogni. Na igen... Ezért nem szoktam vele sokat lógni, én annyira nem vagyok ez a vihogós, "eldobom az agyam mindentől" típus... Egészen addig, amíg meg nem látok valamit, ami a JoBros-szal kapcsolatos.
- Mi van? - kérdeztem értetlenül.
- A hatos széken, szóval melletted fog ülni... Gábor - konferálta fel a nagy hírt, mintha csak a lottó várható nyereményét jelentené be.
Ez azonban nekem nagy dolog volt, mert drága Nicky-m után Gábor volt az, akitől valóban eldobtam az agyam. Magas, izmos, hihetetlenül helyes, okos (97 pontos felvételit írt nyolcadikban. Összesen!), ráadásul kedves is és udvarias. Főnyeremény.
Gábor meghallotta, hogy mondják a nevét, és szerintem hallhatta azt is, hogy milyen szövegkörnyezetben, mert így szólt:
- Heellóó - köszönt, jól elnyújtva a szót, mintha csak tetszene neki, amit lát. - Gábor vagyok.
Engem meg elkapott valamiféle zavarban lévős roham, mert hirtelen nem tudtam, mit mondjak, csak így szóltam égővörös fejjel és mosolyogva:
- Cső...
Rámmosolygott és visszafordult, én meg némám kérdezgettem magam és hangosan Emesét:
- Teljesen meg vagyok bolondulva??
Aztán, amikor helyet foglaltam a hetes székben és vártam, hogy az én Adoniszom (csak Nick után!) leüljön mellém, egyszer csak levágta magát a hatos székre egy kábé hetedikes, agyonsminkelt kis ribi, aki végig csattogtatta a rágóját és a műsor végén (ami nagyon klassz volt) alig tapsolt valamit. Ez az én szerencsém, ezek szerint Gábor a másik oldalon foglalta el a hatos széket.
Előadás után, miután hatalmas vastapsot adtunk a szereplőknek, még elmentünk a vécére, ahol felraktam egy kis szőlőzsírt, hihetetlenül ki volt cserepesedve a szám.
Miután mindenki meglett, elindultunk busszal a motelba. Már a járművön is mindenki bedobta a szunyát, és amikor megérkeztünk a szállásra, sajna elmaradt a nagy buli, mert mindenki nagyon hamar bealudt. Nincs mese, megöregedtünk. :)"

2. fejezet: A fogadás

Nagyon fárasztó napom volt ma, elvégre hétfő van. Úgy érzem magam, mint egy gondosan, alaposan kicsavart szivacs, amire még rá is tapostak! Ilyen és ehhez hasonló magvas gondolataim voltak, miközben beléptem takaros házikónk küszöbén. Anyukámat egy hanyag "sziá"-val köszöntöttem, amit ő nem díjazott túlságosan, hallottam, ahogyan morog, de nem érdekelt. Ma kaptam meg Fanni új levelét, amit már két napja izgatottan várok. Muszáj volt gyorsan elolvasnom, ha nem akartam, hogy felrobbanjak a kíváncsiságtól. Nagyon szimpatikus nekem az a lány, ráadásul örülök, hogy Jonas Brothers rajongókkal levelezhetek.
Fanni levele ezúttal is úgy hatott rám, mint "alkoholistára a bor", ahogy a legjobb barátnőm mondaná.

"Szia! Tegnapelőtt azért nem tudtam írni, mert pénteken mi fogadtuk a gólyákat, akik most jöttek felvételizni. Hatalmas volt - de akkor kezdem az elejétől.
Szegény nyolcadikosoknak fél kettőre kellett volna jönniük a díszterembe, ahol eligazították őket. Persze, az aggódó anyukák sokkal hamarabb elküldték őket, aminek következtében rengeteget kellett ott ülniük, mert körülbelül negyed háromkor kezdődött az egész fogadás.
Amikor kijöttek a "kicsik" a díszteremből, az igazgatónő csatlakozott hozzájuk, és eltűntek a kémiateremben, ahol képességfelmérő teszteket töltöttek ki.
Mi, az osztályunk negyedrésze, ottmaradtunk a folyosó sarkán felállított ülőgarnitúrán és dumáltunk.
Akik ott voltak: Sanyi (nagy csajozógép, de jó a humora - a probléma csak az, hogy folyton rám van állva), Matyi (fullcapes csávó, a haverjával, Mátéval rengeteg közös képük van kint Facebook-on), Törcsi (alias Máté, Matyi barátja), a Nagy-ikrek, Zsófi és Klemi, Tomi, aki folyton a csaját, Krisztit hiányolja, valamint én.
- Nekem csak a csizmáddal van bajom - magyarázta éppen Tomi, amikor kijöttek a kicsik a teremből. A mustársárga bakancsomat (igen, bakancs, és nem csizma! Ezen éppen úgy ki tudok akadni, mint a JB-n) szidta, amit tízezerért vettem a plázában, és nekem igenis tetszik. - Nagyon ronda.
- Te vagy a ronda! - vágtam rá reflexből, mire a többiek felröhögtek.
- Te sem vagy szebb - kontrázott rögtön a gyerek, mire én is elröhögtem magam a többiekkel együtt.
Ekkor jött ki a kémialaborból az egyik ovis legjobb barátom, Eszti, és lezuttyant mellém a kanapéra. Rögtön utána odasomfordált Bence is, aki elég gáz (minden lányra rászáll, Sanyi 2, de Sanyi legalább igényes), és láthatóan Esztit akarta behálózni. Az utóbbi egyébként gondterhelten meredt rám. Nekem leesett a tantusz és leoltottam Bencét:
- El lehet innen húzni, Bence!
Ő vette a célzást és lelépett. Nem, nem ijedtem meg attól, hogy megsértődik esetleg, már rágen megszokta, hogy milyen bunkó vagyok vele.
Később, amikor már végeztek a nyolcadikosok, mi beültünk a földszinti terembe, körbe rendeztük a székeket, leültünk és vártuk a megszeppent kis gólyákat. Erről még tudni kell, hogy őket két csoportba rendeztük, magunkat is, és egy idő után a másik csoport jött át hozzánk, így mindenki találkozott mindenkivel.
- Sziasztok - köszöntötte Sanyi a belépő leendő kilencedikeseket. - Alapból a kilencedikeseknek kellene titeket fogadniuk, de ez most nem jött össze, ne kérdezzétek, hogy miért.
A srác szeme, miközben beszélt, fürgén cikázott a kicsik között, pontosabban a női neműek környékén. Az égnek emeltem a szemem, sejtettem, hogy nagy vadászat következik.
Mindenkivel papírt és tollat vetettek elő a többiek, és egy tesztet töltettek velük ki, ami kb. így nézett ki:

1. Mi a Jakab gimi hivatalos neve?
a., Jakab gimi
b., Jakab kolesz
c., Jakab János Gimnázium és Kollégium

2., Mi lesz vacsorára?
a., krumpli
b., a
c., b

Szóval ilyen és ehhez hasonló kérdések voltak ebben az igen komplikált "tesztben", amit, mondanom sem kell, Matyi és Törcsi talált ki.
- És most - emelkedett szólásra ismét Sanyi - álljatok fel! Meg kell tanulnotok a gimi tapsát. Tudni kell, hogy egy jakabos nem tapsikol összevissza. Figyeljetek és csináljátok utánam!
Azzal kettő gyors, határozott tapsot sütött el, a nyolcadikosok pedig könnyedén utánozták.
Ez csak egy beugratós dolog volt, most jött a neheze:
- És most jöjjön a Jakab gimi dala!
Ez mellesleg Sanyika saját költésű, igen csökkent dala, amit az egyébként nem olyan rossz hangjával előadott a kicsiknek.
Ezután játék következett: szólánc, de nem olyan egyszerű ám, hanem olyan, ami így nézett ki: "Gergő vagyok és cápa szeretnék lenni. Isti vagyok és csörgőkígyó szeretnék lenni. Dani vagyok és sas szeretnék lenni..."
Odaértünk hozzám, rögtön közölték a többiek, hogy "Fanni és görény szeretne lenni!". Röhögve ráztam a fejem, miközben lelöktem az eddig az ölemben tehénkedő Sanyit.
- Fanni vagyok és nem szeretnék állat lenni! Van itt az éppen elég - néztem körbe a teremben, mire nagy röhögésben törtek ki.
Időközben elérkeztünk Ronihoz, akinek hiányzik az egyik első foga, mert kirúgták labdával.
- Pali vagyok - jutott eszébe - és madár szeretnék lenni!
Ezen annyira nevettem, hogy ráestem a még földön fetrengő Sanyikára. Aúú. Fájhatott neki.
Törcsi közölte, hogy "Máté vagyok és csődör szeretnék lenni", szóval voltak ott már rendesen állatnevek.
Körülbelül így telt a gólyák fogadása, plusz székfoglaló, Amerikából jöttem... Rengeteget nevettem. :)"



Mit ne mondjak, jó érzés volt elolvasni Fanni vicces levelét, amikor nekem tök uncsi napom volt. De ez a kis történet feldobta!

1. fejezet: A kezdetek

Nos, miután úgy-ahogy bemutattam Fannit a levele alapján, remélem, a következő részekben sikerül őt rendesen megismerni!

Szombati nap volt; annyira örültem, hogy újdonsült levelezőtársam válaszolt - ha nem is olyan kedves hangnemben, ezt valljuk be -, hogy úgy döntöttem, megkísérelem még egy levél írását számára. A levélben megkértem őt, meséljen nekem többet magáról. A válasza tegnapelőtt délelőtt jött meg; be is másolom.

"Nos, nem igazán tudok már magamról mit írni... Mit szólnál, ha inkább naplószerűen beszélgetnék veled? Elmesélném, mi történt velem meg ilyesmi."

Mivel rendes lányról van szó, úgy döntött, nem terhel "feleslegesen", egyenlőre inkább nem ír semmit, hanem megvárja, mit válaszolok az előző levelére. Aranyos. Miután elküldtem neki a bátorító üzenetet, hamar érkezett is a válasz.

"Köszi szépen! Természetesen én is várom az élménybeszámolóidat!

Ma reggel nálunk gyönyörűen sütött a nap "-kezdte a levelét. Tudni kell, hogy Fanni Miskolcon lakik, én meg az ország másik felében, Sopronban, szóval az időjárási viszonyok nem mindig ugyanazok nálunk. -"Ideális napnak tűnt, hogy felvegyem a kedvenc kék topomat a katonamintás rövidgatyámmal együtt.

A barátnőm, Emese már a kapunkban várt, ugyancsak alulöltözve, és rögtön lelkesen ecsetelni kezdte, hogy milyen cuki képet látott Kevinről (ő Kevin-fan) a Twitteren, ami... ez lenne.

Nem, szerintem sem aranyos. Inkább ijesztő. Na mindegy, Emese már csak ilyen fura...

Szóval az utat végig kellett vele beszélnem, a téma természetesen ez a lehengerlő Kevin-kép volt. Na nem baj, volt már rosszabb reggelem is. Amúgy imádom Kevint, hiszen a kedvenc bandámban van, de sokkal jobban örültem volna, ha Nick lett volna a téma, az én szerelmem, a lelki társam, a mindenem... És, miközben ezekre gondoltam, Emese csak beszélt és beszélt, de nem baj, hogy nem figyeltem, mert ha beindul, úgysem lehet félbeszakítani, ráadásul ismerem annyira, hogy tudjam, ugyanazt mondja el újra és újra. Megunhatatlan ez a lány... :)

A baj az volt, hogy amikor én álmodozok, lassabban megyek (tényleg, én sem értem, hogy miért), Emesének meg aztán nem számít az idő, neki mindegy, csak Kevinről lehessen beszélni. A sulinkba háromnegyed nyolcig kell beérni, és mi a lassú gyaloglás miatt ötvenre estünk be... És a kapualjban ott állt a diri.

- Csókolom - köszöntem alázatosan. Azt hiszem, ez hiba volt, talán kikerülhettük volna. De akkor már késő volt....

- Sziasztok, lányok. Adnátok nekem egy ellenőrzőt?

Hajjaj, itt már késő volt, nem menekülhettünk a sátán elől. Nem volt mit tenni, odanyújtottam a táskám Emesének, hogy fogja meg, amíg kibányászom belőle az ellenőrzőt. Míg bénáztam, be is csengettek, de ez látszólag senkit sem zavart. Persze, az zavarja az igazgatót, hogy kemény öt percet késünk, de az nem, hogy miatta elkésünk az első óráról... Istenem, néha a fene sem érti a felnőttek gondolkodásmódját. 16 éves vagyok, gimnáziumi másodikos, de néha - sőt elég gyakran - úgy kezelnek, mint egy tízéves kisgyereket. Ez annyira nem fair! Általános iskolában lehet, hogy menő, ha a diri kint áll a kapuban, de gimiben ez... vérciki.

Nyolc óra öt perc volt, mire végre elszabadultunk az igazgatónk gyilkos tekintete elől (jó nagy darab férfi, kicsit félek is tőle). Tíz lépést sem mentünk azonban, amikor kikerült minket az egyik évfolyamtársunk, Kíra.

- Hát te? Nem kapott el az igazgató? - csodálkozott Emese.

- Nem engem - vagánykodott a kiscsaj. - Kikerültem.
Na, erről beszéltem...

Első óránk matek volt, bevágtuk magunkat a padunkba és tovább sutyorogtunk a szokásos témákról.
Az egész nap így telt igazából, beszélgetés a Jonas Brothers-ről, valamint álmodozás arról, hogy milyen jó lenne otthon ülni és még egyszer megnézni a Camp Rockot... Mert bár nem biztos, hogy azt a filmet 16 éveseknek találták ki, az sem, hogy tizedik megnézésre is garantált az érdekessége, de nekünk mindegy, mit nézünk, csak szerepeljen benne a Jonas Brothers, a legjobb banda a világon. :) Holnap megint írok!"

Bemutatkozás

Fanni, az egyik levelezőtársam a következő levelet írta nekem, miután írtam neki levelet, amiben közöltem, hogy az egyik barátnőm ajánlotta, hogy ismerkedjek vele össze, mert van egy nem egészen elhanyagolható közös vonásunk: halálosan imádjuk a Jonas Brothers-t. Oké, ez egy elég hosszú mondat volt. :)

"A nevem Mayer Fanni, 16 éves vagyok, 2008 óta óriási Jonas Brothers fan. 2008. május 5-én (igen, így emlékszem a dátumra, érdekes, nem?) meghallottam a rádióban a Sorry-t, amibe első hallásra beleszerettem. Utánakerestem a számnak a videómegosztón, meghallgattam, aztán újra, újra és újra... Míg végül biztos nem lettem benne, hogy ezek azok a hangok, amiket kerestem. Google-n utánanéztem a bandatagoknak, és első látásra -bumm! - belezúgtam Nickbe.









Természetesen a következő lépésem a videóklippek csekkolása volt, hiszen legnagyobb sajnálatomra, a Sorry-hoz nincsen klipp, maximum képmontázs.
A Burnin' Up, amit másodszorra hallottam a JB-től (nem Justin Bieber! Elvem, hogy a JB nem Justin, hanem a Jonas Brothers szignója, és kész!), még jobban tetszett, mint a Sorry. Lehet, hogy azért, mert ehez videó is volt? Mindenesetre a klippben az egyetlen dolog, ami irritált, az Selena Gomez. Sosem szerettem azt a csajt, sem a Varázslók a Waverly vagy milyen helybőlt sem. Nekem akkor még Miley Cyrus volt a kedvenc énekesnőm, és imádtam a Hannah Montanát, valamint Miley volt a példaképem. Akkor még.
A legjobb barátnőm, Horváth Emese, szintén fan, de azért nem akkora, mint én, az official Jonatic. :) Nos, volt pár lány anno, 2008-2010 környékén, akik megvetettek, sőt kicsúfoltak minket, amiért szeretjük a JoBrost, de minket nem érdekelt, nyálcsorgatva bámultuk a 3D Koncertélményt, és amikor megjelent a saját sorozatuk, a JONAS, később meg a Jonas LA, azt hittük, elsírjuk magunkat örömünkben.
Mondhatnád, hogy Emesével csak az a közös bennünk, hogy szeretjük a JB-t (JONAS BROTHERS!! VILI??), de ez nem igaz. Könyvek, családi háttér, állatok, iskola, sőt politika - mind-mind olyan dolgok, amiről mi konkrétan órák hosszat tudunk csevegni, de történetesen úgy, mintha a világ legérdekesebb dolgáról lenne szó."

Ennyit Fanni bemutatkozásából! A következő bejegyzésemben elmondom, milyen kalandjai voltak még.

Sziasztok!

Ez a Jonas Brothers blogoldal többfunkciós. Egyrészt találkozhatsz a fanokkal, beszélgethetsz, friss infókat tudhatsz meg kedvenceidről, másrészt első kézből olvashatsz egy jó történetet!