"Indulnunk kellett. A fiúk összepakoltak néhány cuccot, addig mi Emesével egyedül maradtunk. Nem mertünk megszólalni, csak bámultuk egymást hol lelkesen, hol meg félve. Gyanítottam, nem csak pakolás zajlott odafent, hanem valamiféle megbeszélés is; továbbá arra is gondoltam, hogy valószínűleg nem ruhákat vagy hasonlókat pakoltak be, hanem talán párezer dollárt...
Frankie lejött, amikor indulni készültünk. A fifikás kis kölyök nem szólt semmit, csak a kezét nyújtotta a bosszankodó Kevin felé. Utóbbi benyúlt a zsebébe, elővett pár bankjegyet és az öccse kezébe nyomta. Frankie bólogatva elmosolyodott, megígérte, hogy tartja a száját és búcsút intett nekünk.
Kiléptünk a kapun. Nick előszedte a zsebéből a telefonját és taxit hívott. Ekkor jutott eszembe valami.
- Hé, várjunk csak - fordultam Nick híján Joe-hoz. - Nem úgy volt, hogy a lakásotokban elmondtok nekünk mindent?
Joe vigyorogva nézett Kevinre.
- Úgy volt, Kev? - kérdezte kajánul.
- Ühm, nem emlékszem - rázta a fejét a legidősebb tesó vigyorogva.
- Na hát akkor - tárta szét a kezét Joe. Mivel valószínűleg úgy néztem rá, mint aki elevenen fel fogja falni, így szólt:
- Nyugi van. Mindent el fogunk mondani, csak egyelőre hagyjál már levegőhöz jutni, az Isten szerelmére.
A taxiban ülve átgondoltam Joe szavait, és arra jutottam, hogy nem leszek a kedvenc rajongója. Egye fene; Nick megint mellettem ült és akárhányszor csak akár a szemem sarkából pillantottam rá, széles mosolyt villantott rám.
Nem lepődtem meg, amikor világossá vált, hogy a Los Angeles-i reptér az úticélunk.
- Hova megyünk? -fordultam Nick-hez.
- A reptérre - közölte magától értetődően.
- Ajjh, nem vagyok hülye - sóhajtottam. - Gondolom, repülni fogunk.
- Igen - ismerte be Nick kelletlenül.
- Hova?
- Nem mondhatom meg...
- De...
- Kérlek - nézett rám fájdalmasan Nick. - Bízz bennem.
Ekkor Joe Nick felé fordult.
- Tesó - kezdte -, miért nem mondhatjuk el nekik, hogy hova visszük őket?
Nick elgondolkodott.
- Hm, igaz - dünnyögte. - Megyünk Magyarországra.
Emesével fájdalmasan összenéztünk.
- Ajj, ne már - nyávogtuk.
- De már - felelte ellentmondást nem tűrően Kevin. A taxi bekanyarodott a reptér parkolójába. - Az lesz a legjobb, ha a szüleiteknek nem kell majd értetek rohangálnia, és amúgy is, még sosem láttuk Magyarországot.
Emese füstölögve nézett rám. Megértettem őt; én is sokkal szívesebben mentem volna például Olaszországba, mint vissza haza. Persze, nem mintha utálnám az országomat, de na. Ennyi volt Los Angeles? Nyilván mondjuk kompenzálja a lerövidült vakációt a mellettem ülő félisten.
Az autó megállt és az üvegtábla leereszkedett. A bunkó autósofőr követelőzően, minden szó nélkül nyújtotta mancsát az óradíjért. Joe mérgesen nyomta azt a markába (nem mintha megszenvedte volna a pénztárcája, csak ő sem szereti a parasztokat, nyilván), és mindannyian kikecmeregtünk a kocsiból. A sofőr volt olyan szíves, és kiemelte a hátsóját a kocsiból, hogy kiszedje a csomagjainkat.
Bementünk a reptér épületébe. Mintha egy emberöltővel ezelőtt történt volna, hogy tegnap megérkeztünk ide a koncertre.
Joe rögtön elszaladt jegyet venni, közben valami olyasmit dünnyögött, hogy kisemmizzük. Addig mi, többiek helyet foglaltunk a csomagokkal együtt és vártunk.
- Emese - kezdtem -, elkísérnél?
- Hova? - nézett rám értelmesen. Kevin és Nick közben fél füllel hallgatóztak.
- Hát, oda - célozgattam reménytelenül.
- Elkísérlek, de hova!? - fakadt ki Emese türelmét vesztve.
- HÁT A VÉCÉRE! - ordítottam rá. - SZERINTED MÉGIS HOVA!?
Nick nevetőgörccsel küszködve behúzta a nyakát, Kevin meg nyíltan felröhögött... Hát igen, kissé hangos voltam, de hogy nem lehet felfogni, amit mondani akarok!?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése