3. fejezet: Úton

"Péntek délután színházba mentünk. Nagyon jó volt, ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy ha most nem, akkor soha nem fáztam meg. Na de akkor sorjában.
Kettő körül, suli után már otthon is voltam, rekordidő alatt elkészülődtem (felkaptam egy fekete szoknyát, egy csini felsőt, egy magas sarkú bokacsizmát, meg egy kicsit ki is festettem magam, ami egyébként nem szokásom, de színházban ez nem hogy illő, de még talán alapdolog is), és már rohantam is vissza a Jakab gimi parkolójába, ahova érkezett a buszunk. Budapestre mentünk mellesleg, a Vígszínházba. Emeséhez mentem oda természetesen, amikor odaértem, beszélgettünk is egy sort, de aztán artikulátlan üvöltés ütötte meg a fülemet.
- Fanniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii! - ordítozták kórusban az osztályunk hiányzó lánytagjai, Eszter, Csilla, Móni és Alina. Velük nem vagyok annyira jóban, mint Emesével, de azért bírom őket.
- Ezek most nekem szólnak? - motyogtam értelmesen. Emese válaszolt valamit, már nem is tudom, hogy mit. Ekkor újra próbálkoztak:
- Fanni, gyere már ide!
Odatipegtem a négycentis magassarkúban (soha többet nem veszek fel ilyet!!), és kérdőn néztem a csajokra.
- Igen?
- Csak meg akartuk nézni, hogyan jársz magassarkúban - közölte "kedvesen" Móni, és tovább trécselt Csillával, a legjobb barátnőjével.
- Oh... Értem - feleltem, de ekkor megérkezett a busz.
Persze mindenki betolakodott előre, hogy minél jobb helyet kapjon, mi viszont úgy gondoltuk Emesével, hogy ráérünk, tehát utolsónak szálltunk fel. Ennek meg is lett az eredménye, mert a jó kis hátsó helyeket elfoglalták vidámságra éhező osztálytársaink, nekünk maradt a legrosszabb hely legelöl, a tanár mellett. Lecuccoltunk, én beültem a belső ülésre, elővettem a telómat és zenét hallgattam, Emese pedig dumcsizott a többiekkel, akik közel ültek hozzánk (Sanyi, Matyi, Csilla és Klemi, utóbbi kettő valószínűleg azért ültek együtt, mert mindketten hatalmas Fall Out Boy fanok, és így tudtak együtt zenét hallgatni). Amikor meghallgattam a Hey Jude átdolgozott, Mashup verzióját, kihúztam a fülemből a fülest, eltettem és érdeklődéssel figyeltem a többiekre.
- Na végre, cica! Visszatértél az élők közé - röhögött Sanyi, amikor meglátta, hogy feléjük nézek. Válaszra sem méltattam, csak figyeltem, ahogyan a két fiú meg a két lány a Fall Out Boy-ról vitatkozik.
- Ezek egyszerűen b*zik! - hőbörgött Matyi, miközben segélykérően bámult Sanyira (aki továbbra is velem foglalkozott), hogy erősíte meg az igazában.
- Úgyvan! - fejtette ki bőszavúan a véleményét az utóbbi, összeröhögve a hátrébb ülő Törcsivel.
- De nem is azok! - nyomkodta Csilla az egyik iker, Klemi telóját, hogy meggyőző bizonyítékot tudjon nyújtani. - Látod??
Azzal Matyi orra alá nyomta az okostelefont, amin az egyik FB-s tag (felteszem, Pete Wentz) képe volt megnyitva, melyen meglehetősen intim helyzetben volt lekapva egy lánnyal.
- Photoshop - jelentette ki nemes egyszerűséggel Mátyás, miközben visszanyújtotta a telót.
- Az a photoshop, amikor egymással vannak "lekapva" - nyilatkozta ki Klementina, és a kezét nyújtotta a telefonért.
- Aha, persze... - köhintette Sanyi -, én is ezt mondanám... Tudjátok, a probléma az, hogy minden második lány Fall Out Boy rajongó!
- Kikérem magamnak! - háborodtam fel egy pillanat alatt, Emese meg inkább lejjebb csúszott a székében. A gyáva...
- Hűűűha - röhögtek kórusban a fiúk.
- Én Jonas Brothers fan vagyok! - jelentettem be hangosan és büszkén, de úgy, mintha egy százismeretlenes egyenletet sikerült volna megoldanom.
- Én ezt nem mondtam volna - mondta halkan, behúzott nyakkal Emese. Mi van?? Ő is JB rajongó! Értetlenül néztem rá, mire elhúzta a száját és így szólt:
- Halálra fognak cikizni...
Mielőtt reagálhattam volna a beszólására, a fiúk levegőhöz jutottak a röhögésből, és Sanyi könnyes szemmel nézett rám.
- Persze, Nick a legjobb - hűűűű, szóval ismeri őket! -, mazochistán szurkálja magát egy tűvel...
Demonstrálta is az elhangzottakat.
Mikor magamhoz tértem a meglepedtségből, hogy a nagymenő Sanyika ismeri a kedvenc bandáman, ráadásul ilyen jól, szenvedélyesen folytattam a vitát:
- Igen, mert szegény cukorbeteg!
Az út hátralevő részében engem cikiztek, amit egy idő után megelégeltem, odaadtam a fél fülhallgatót Emesének, benyomtam a Poison Ivy című Jonas Brothers - számot (nagy kedvencem), és az LB-mmel együtt énekelni kezdtük:
- Everybody gets the ich, everybody hates that, everyone's allergic to poison iiiiiivy - énekeltük, pontosabban vonyítottuk a dalt.
- Én csak erre a számra vagyok allergiás - húzta el a száját Törcsi és inkább bekapcsolta a telóján (füles nélkül) az egyik Korn számot, ami őrült hangerővel söpört végig a kicsi buszon, majdnem (csak majdnem) túlharsogva a Jonas Brothers-t.
Nemsokára meg is érkeztünk Budapestre, és a Please Be Mine-t hallgatva gondolkoztam azon, mennyire jó lenne egyszer találkozni Nick-kel... Vagy Joe-val, vagy Kevinnel... Vagy mindhármójukkal. :) Az lenne a legjobb. Nem tudom pontosan megmondani, miért kezdtem el hirtelen ilyesmiken gondolkozni; ha Budapesten járok, mindig közelebb érzem magamhoz a sztárokat, a csillogást, ezt a hollywood-i feelinget. Láttam egy Radics Gigi-plakátot, óriási volt, és elgondolkoztam azon, hogy ha Gigi meglátja magát egy ilyen óriásposzteren, mit érez? Büszkeséget? Vagy még mindig nem hiszi el azt a csodát, ami vele történt? Gondolta volna, amikor jelentkezett a Megasztárba, hogy ekkora hírneve lesz? Ki tudja...?
Miskolcról Budapestre igen hosszú az út, szóval négy óra alatt értünk be a városba. Még szerencse, hogy ma már nem megyünk haza; egy olcsó motelben alszunk, de azért nagyon király lesz.
A busz nyikorogva megállt, mi meg zsibongva nekiálltunk összeszedni a holminkat. Izgatottan vártunk (legalábbis én) az előadást, a tavalyi Légy jó mindhalálig után csak jóra számíthattunk. Lekászálódtunk a buszról, Sanyi udvariasan maga elé is engedett - ezt amúgy utálom, gondolom, mit néz, ha előtte megyek -, és egy helyre csoportosultunk, miközben a tanárok megszámoltak minket és kiosztották a jegyeket... Ez vagy fél óráig tartott, ráadásul én majdnem nem kaptam jegyet, úgy kellett rászólnom a tanárnőre. Jellemző.
- Ki ül a nyolcas széken? - kérdezgettem, mert az enyém volt a hetes.
- Én - szólt tétován Alina. - Akkor gondolom, tied a hetes.
- Aha.
Erre a csaj elkezdett vihogni. Na igen... Ezért nem szoktam vele sokat lógni, én annyira nem vagyok ez a vihogós, "eldobom az agyam mindentől" típus... Egészen addig, amíg meg nem látok valamit, ami a JoBros-szal kapcsolatos.
- Mi van? - kérdeztem értetlenül.
- A hatos széken, szóval melletted fog ülni... Gábor - konferálta fel a nagy hírt, mintha csak a lottó várható nyereményét jelentené be.
Ez azonban nekem nagy dolog volt, mert drága Nicky-m után Gábor volt az, akitől valóban eldobtam az agyam. Magas, izmos, hihetetlenül helyes, okos (97 pontos felvételit írt nyolcadikban. Összesen!), ráadásul kedves is és udvarias. Főnyeremény.
Gábor meghallotta, hogy mondják a nevét, és szerintem hallhatta azt is, hogy milyen szövegkörnyezetben, mert így szólt:
- Heellóó - köszönt, jól elnyújtva a szót, mintha csak tetszene neki, amit lát. - Gábor vagyok.
Engem meg elkapott valamiféle zavarban lévős roham, mert hirtelen nem tudtam, mit mondjak, csak így szóltam égővörös fejjel és mosolyogva:
- Cső...
Rámmosolygott és visszafordult, én meg némám kérdezgettem magam és hangosan Emesét:
- Teljesen meg vagyok bolondulva??
Aztán, amikor helyet foglaltam a hetes székben és vártam, hogy az én Adoniszom (csak Nick után!) leüljön mellém, egyszer csak levágta magát a hatos székre egy kábé hetedikes, agyonsminkelt kis ribi, aki végig csattogtatta a rágóját és a műsor végén (ami nagyon klassz volt) alig tapsolt valamit. Ez az én szerencsém, ezek szerint Gábor a másik oldalon foglalta el a hatos széket.
Előadás után, miután hatalmas vastapsot adtunk a szereplőknek, még elmentünk a vécére, ahol felraktam egy kis szőlőzsírt, hihetetlenül ki volt cserepesedve a szám.
Miután mindenki meglett, elindultunk busszal a motelba. Már a járművön is mindenki bedobta a szunyát, és amikor megérkeztünk a szállásra, sajna elmaradt a nagy buli, mert mindenki nagyon hamar bealudt. Nincs mese, megöregedtünk. :)"