1. fejezet: A kezdetek

Nos, miután úgy-ahogy bemutattam Fannit a levele alapján, remélem, a következő részekben sikerül őt rendesen megismerni!

Szombati nap volt; annyira örültem, hogy újdonsült levelezőtársam válaszolt - ha nem is olyan kedves hangnemben, ezt valljuk be -, hogy úgy döntöttem, megkísérelem még egy levél írását számára. A levélben megkértem őt, meséljen nekem többet magáról. A válasza tegnapelőtt délelőtt jött meg; be is másolom.

"Nos, nem igazán tudok már magamról mit írni... Mit szólnál, ha inkább naplószerűen beszélgetnék veled? Elmesélném, mi történt velem meg ilyesmi."

Mivel rendes lányról van szó, úgy döntött, nem terhel "feleslegesen", egyenlőre inkább nem ír semmit, hanem megvárja, mit válaszolok az előző levelére. Aranyos. Miután elküldtem neki a bátorító üzenetet, hamar érkezett is a válasz.

"Köszi szépen! Természetesen én is várom az élménybeszámolóidat!

Ma reggel nálunk gyönyörűen sütött a nap "-kezdte a levelét. Tudni kell, hogy Fanni Miskolcon lakik, én meg az ország másik felében, Sopronban, szóval az időjárási viszonyok nem mindig ugyanazok nálunk. -"Ideális napnak tűnt, hogy felvegyem a kedvenc kék topomat a katonamintás rövidgatyámmal együtt.

A barátnőm, Emese már a kapunkban várt, ugyancsak alulöltözve, és rögtön lelkesen ecsetelni kezdte, hogy milyen cuki képet látott Kevinről (ő Kevin-fan) a Twitteren, ami... ez lenne.

Nem, szerintem sem aranyos. Inkább ijesztő. Na mindegy, Emese már csak ilyen fura...

Szóval az utat végig kellett vele beszélnem, a téma természetesen ez a lehengerlő Kevin-kép volt. Na nem baj, volt már rosszabb reggelem is. Amúgy imádom Kevint, hiszen a kedvenc bandámban van, de sokkal jobban örültem volna, ha Nick lett volna a téma, az én szerelmem, a lelki társam, a mindenem... És, miközben ezekre gondoltam, Emese csak beszélt és beszélt, de nem baj, hogy nem figyeltem, mert ha beindul, úgysem lehet félbeszakítani, ráadásul ismerem annyira, hogy tudjam, ugyanazt mondja el újra és újra. Megunhatatlan ez a lány... :)

A baj az volt, hogy amikor én álmodozok, lassabban megyek (tényleg, én sem értem, hogy miért), Emesének meg aztán nem számít az idő, neki mindegy, csak Kevinről lehessen beszélni. A sulinkba háromnegyed nyolcig kell beérni, és mi a lassú gyaloglás miatt ötvenre estünk be... És a kapualjban ott állt a diri.

- Csókolom - köszöntem alázatosan. Azt hiszem, ez hiba volt, talán kikerülhettük volna. De akkor már késő volt....

- Sziasztok, lányok. Adnátok nekem egy ellenőrzőt?

Hajjaj, itt már késő volt, nem menekülhettünk a sátán elől. Nem volt mit tenni, odanyújtottam a táskám Emesének, hogy fogja meg, amíg kibányászom belőle az ellenőrzőt. Míg bénáztam, be is csengettek, de ez látszólag senkit sem zavart. Persze, az zavarja az igazgatót, hogy kemény öt percet késünk, de az nem, hogy miatta elkésünk az első óráról... Istenem, néha a fene sem érti a felnőttek gondolkodásmódját. 16 éves vagyok, gimnáziumi másodikos, de néha - sőt elég gyakran - úgy kezelnek, mint egy tízéves kisgyereket. Ez annyira nem fair! Általános iskolában lehet, hogy menő, ha a diri kint áll a kapuban, de gimiben ez... vérciki.

Nyolc óra öt perc volt, mire végre elszabadultunk az igazgatónk gyilkos tekintete elől (jó nagy darab férfi, kicsit félek is tőle). Tíz lépést sem mentünk azonban, amikor kikerült minket az egyik évfolyamtársunk, Kíra.

- Hát te? Nem kapott el az igazgató? - csodálkozott Emese.

- Nem engem - vagánykodott a kiscsaj. - Kikerültem.
Na, erről beszéltem...

Első óránk matek volt, bevágtuk magunkat a padunkba és tovább sutyorogtunk a szokásos témákról.
Az egész nap így telt igazából, beszélgetés a Jonas Brothers-ről, valamint álmodozás arról, hogy milyen jó lenne otthon ülni és még egyszer megnézni a Camp Rockot... Mert bár nem biztos, hogy azt a filmet 16 éveseknek találták ki, az sem, hogy tizedik megnézésre is garantált az érdekessége, de nekünk mindegy, mit nézünk, csak szerepeljen benne a Jonas Brothers, a legjobb banda a világon. :) Holnap megint írok!"