"Egész éjjel alig aludtam valamit, természetesen hihetetlen mértékben izgultam... Nem tudhattam, hogy Emese mit beszélt tegnap a szüleivel, mert anyu már nem engedett este telefonálni. Ezt a döntését amúgy - nagyon "viccesen" - azzal indokolta, hogy így is egy vagyont fognak kifizetni, nem kell még a telefonszámlának is a csillagos egekben kikötnie. Klassz. Annyira tudtam, hogy ez lesz abból, ha a szüleim szívességet tesznek nekem... És hogy megéri-e ez nekem? Meg hát.
Reggel a barátnőm szokás szerint a kapuban várt.
- Szia - köszöntem óvatosan, tartva a negatív hírektől.
- Szia - visította és átölelt. Na, ebből már sejtettem, hogy nem kapunk semmilyen rossz hírt. :D
- Elmehetetek - engedett el boldogan a barinőm.
- Hála Istennek - sóhajtottam fel megkönnyebbülten.
- Ennyire azért ne örülj - szegezte nekem szemrehányón, de azért változatlanul vidáman Emese.
- Örülök, persze - nevettem el magam. - De szerintem valahol a lelkem mélyén úgyis tudtam, hogy mehetünk, egyszerűen nem létezett, hogy ne mehessünk...
Elindultunk az iskola felé, továbbra is élénk társalgásba merülve.
- Na és hogy sikerült meggyőznöd őket? Ennyi volt a nagy javítás challenge?
Emese nevetve megrázta a fejét.
- Neeeem. Erről nem is esett szó, egyszerűen este odahívtak magukhoz és egy kis húzás árán közölték, hogy mehetek. Csakhogy a te szüleidnek kell rám is vigyázni - közölte totál természetesen. Végül is....
- Persze - mondtam magától értetődően.
- Na szóval, szerintem ezzel a tanulós dologgal csak be akartak ijeszteni, hogy legyen idejük gondolkodni a dolgon. Amúgy, tényleg jobb lesz, ha ráfekszek a tanulásra, mert azért valamivel meg kellene hálálni az ősöknek ezt. Mégiscsak: Los Angeles...
- És persze Jonas Brothers koncert - fejeztem be mosolyogva az LB-m mondatát. -Akkor még hat nap és utazunk.
- Hat nap és utazunk - helyeselt sugárzó arccal Emese. - El ne felejtsem, jegyet kellene venni a gépre. Ja, meg gépet is kéne nézni... Úristen. Mennyi mindent kell még csinálnunk...
- Amúgy igen - döbbentem le totálisan. - Bepakolás, elkéredzkedés a suliból...
- Elkéredzkedés a suliból? - ráncolta a homlokát Emese.
- Igen - feleltem. - Mit gondoltál, hogy két napra megyünk? Nyilván nem.
- Hát jó, de akkor is. Na. Elfelejtettem.
Furcsállkodva néztem rá, majd elröhögtem magam.
- Mit felejtettél el?
- Nem tudom. Ajj - rázta a fejét nevetve Emese.
Már meg sem lepődtem, a barinőmnek mindig is voltak ilyen furi pillanatai, de hát ezért szeretem őt annyira.
- De amúgy, azt mondtad, hat nap múlva utazunk?
- Igen, hat nap múlva.
- De nem azt mondtad tegnap, hogy öt napom van javítani?
- Igeeeen - nyújtottam el a szót, mintha csak egy ötévesnek magyaráznék. - Kicsim, öt napod van javítani, mivelhogy a hatodik nap reggelén megyünk. És mire odaérünk, már csak kábé húsz óránk lesz életünk koncertjáig.
- Ez tökre jól hangzik így kimondva - mondta izgatottan mosolyogva Emese, és lenyomta a kapukilincset.
- Ugye? - nevettem és beléptem utána. A baj csak az volt, hogy frankón beleütköztem Emesébe, aki lecövekelt.
- Mi va... - akartam kérdezni, de a torkomra akadt az utolsó szó. Már értettem Emese megállásának okát.
A diri megint ott ált a kapualjban! Ezt nem hiszem el!
Gyorsan csekkoltam a pontos időt. 7:59. Ilyen nincs. Egyszerűen ilyen nincs.
- Ellenőrzőket - követelte ellentmondást nemtűrő hangon az igazgató.
- Elnézést a késésért - siettem nyalizni.
A diri azonban tüntetőleg megrázta a fejét.
- Ellenőrzőket - ismételte katonásan.
Mikor átadtuk neki, durván kikapta a kis könyveket a kezünkből és felettéb szigorúan nézett ránk.
- Fanni, neked nem ez az első eset, hogy késel. Talán most még nem írok be, de ha még egyszer ilyen előfordul...
És esküszöm, még jól is jöttem ki a dologból! Hahaha.
- Téged még nem láttalak késni, Emese, de nem hinném, hogy mindig be szoktál érni időben. Kérlek, tartsátok magatokat a házirendhez. Nem kötelező gimnáziumba járni.
Azzal elmasírozott. Emese megszeppenten baktatott fel a lépcsőn, én meg magamban fortyogtam.
- Annyira bírom, hogy a tanárok mindig azzal jönnek, hogy "nem kötelező gimnáziumba járni"! Komolyan mondom, ez az ő adu ászuk! Képzeljék, rájöttem, hogy nem kötelező... Nem kell fenyegetőzni...
Elpuffogtam magamnak, amíg be nem léptünk a terembe. Azt azonban, akármennyire is dühöngtem, én is felfogtam, hogy most tényleg sokat késtünk, tehát jobb lenne, ha meghúznám magam.
Csendben foglaltunk helyet a teremben, ugyanis már óra volt.
A mögöttem ülő Klemi, aki konkrétan tudta az egész JoBros-os sztorit, megrúgta a székemet, mire hátranéztem.
- Na, mi van? - mosolyogtam kevesen. Hangom hallatán Emese kérdőn hátrafordult és bekapcsolódott a "beszélgetésbe".
- Ezt én akartam kérdezni - mosolygott rám és a barinőmre felváltva az osztálytársunk. Mi történt tegnap? Emese, elengedtek a szüleid?
- Aha - felelte Emese. - Egész könnyen belementek, nagyon örülök, hogy így alakult!
- Azt elhiszem - helyeselt Klemi. - Én is nagyon örülök nektek!
Látszott rajta, hogy komolyan is gondolja, ezért mindketten mondtunk neki egy-egy "kösz"t.
Ekkor azonban az amúgy már öregedő tanár kiszúrt minket, hogy hátrafordultunk.
- Kinek vegyem el az ellenőrzőjét? - tette fel a szokásos költői kérdést, mire kelletlenül előrefordultunk.
- Nekünk biztos nem - súgtam halkan a boldogsághormonjaival küszködő Emesének, akire sajnos ez miatt az igen gyenge, poénnak sem nevezhető mondattól is rátört a röhögőgörcs. Persze, emiatt én is halkan szakadni kezdtem, pár másodperc múlva meg már az egész osztály rajtunk nevetett, de ők már hangosan. A tanár nem értette, mi ez a fejetlenség, az okát akarta megtudni - senki nem válaszolt neki, csak még hangosabban nevettünk, Vicces volt.
Nap végére kellőképpen elfáradtunk a sulitól - ez egy igen hosszú nap volt, ráadásul a héten gigatézé várható töriből, szóval, egyelőre szerintem nem írok, de természetesen a nagy eseményről részletes élménybeszámolót fogok tartani. ;)"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése