8. fejezet: Hideg-meleg

"Szia! Hogy vagy? Ne haragudj, hogy sosem kérdezek rólad a leveleimben, de... Annyi sok minden történik velem mostanában, nagyon eseménydúsak a napjaim és... wááá! Ez ilyen izgalmamban elejtett fejhangú sikoltás volt. :) Na de akkor mesélek is. 

Nem szeretnék nagyon belemenni a részletekbe, úgy, mint tegnap; a lényeg, hogy nem - nem jön a Jonas Brothers Magyarországra. Igen, tudom, jogosan kérdezhetnéd, hogy akkor meg mi a jó fenétől vagyok ennyire feldobva... Csakhogy ismered a mondást: ha Mohamed nem megy a hegyhez, akkor a hegy megy Mohamedhez. Eme aranyköpés értelmében apu, miután megtudta, hogy a JB (Jonas Brothers!!) mégsem jön a mi place-ünkre, és látta rajtam, mennyire fel voltam dobva egészen tegnap estig, ma reggel közölte:

- Mivel anyád és én elég sok pénzt tettünk félre a nyaralásra, és látjuk, hogy mennyire fáj neked ez az egész... Úgy döntöttünk, kicsit előrehozzuk a vakációt: elmegyünk Los Angelesbe egy hét múlva.

Döbbenten meredtem a szüleimre.

- Merthogy - vette át a szót sietve az anyukám - megnéztem az interneten, hogy a... a Jonas Brothers...

Nagyon furcsa volt hallani a szájából ezt a nevet.

-...a turnéja során "beejti" - mintha Los Angelest nem lenne alapdolog beejteni egy turnélistára! - ezt a várost. Szóval... elmegyünk.

Mindketten mosolyogva néztek rám, várták, hogy mikor török ki. Én azonban csak dermedten néztem rájuk.

- De hát - hebegtem.

- Mi de hát? - ráncolta a homlokát apu. - Nem ez a "nagy álmod"?

Ezt egy kicsit cinikusan kérdezte, mintha gúnyolódna rajtam, és hiába próbálta palástolni, lehetetlen lett volna nem észre venni.

- De igen - feleltem ingerülten a szüleim értetlenségétől -, csak azt nem értem, miért nem értitek, hogy mi is itt a probléma!

Anyu és apu ijedten néztek rám. Szemlátomást egyikük sem tudta felfogni, miért is akadok ki, pedig annyira egyértelmű! Legalábbis tinifejjel igen.

- Miért, mi a probléma? - tudakolta most már apu is dühösen, mert neki előbb sikerült felocsúdnia, mint a szerencsétlen anyukámnak.

Nagyot szusszantottam és dühösen apa szemébe néztem, miközben kinyilatkoztattam:

- A probléma, kérlek szépen, az - kezdtem gúnyosan -, hogy mi van, ha Emesének nem lesz pénze az útra? Vagy erre nem is gondoltatok?

Oké, oké. Ne kövezz meg, kérlek, természetesen utólag, miután a szüleim alaposan kioktattak, hogy ez mennyire hülye hozzáállás, erre én magam is rájöttem. Ilyen baromságot! Szegényeknek leszedtem a fejét, olyan dolog miatt, amiről nemhogy nem tehetnek, de nem is tehetnek ellene sem semmit. 

Ettől a felfedezéstől függetlenül azonban természetesen rendkívül nyomasztott a probléma, annak ellenére, hogy a szívem és az agyam mélyén valahol ujjongtam. De Emese nélkül semmi sem lenne ugyanaz... Mindig is úgy képzeltem el az álomkoncertet, hogy a legjobb barátnőmmel csápolunk az első sorban, nem szeretném, ha ő kimaradna a tuti buliból. Egyikünk sem gazdag; attól függetlenül, hogy az én szüleimnek sikerült némi pénzt összespórólniuk erre a meglehetősen drága utazásra, nem biztos, hogy Emesééknek is sikerül. 

Amikor kiléptem a kapun, és láttam, hogy Emese ott vár (igaz, eléggé lelombozva, bizonyára tudomást szerzett a turnélistán lévő üres kockáról Magyarország neve mellett), bizakodó hangulat tört rám.

- Szia - köszöntem mosolyogva.

- Hali - köszönt vissza búskomoran, és már vette is a levegőt, hogy elmagyarázza, mitől is olyan szomorú ezen a napos, felhőtlen reggelen...

- Várj, várj, tudok róla - biztosítottam, miközben elindultunk.

- Oh. - Emese bólintott és figyelmesen nézett rám, mert nagyon látszott rajtam, hogy már kikívánozik belőlem az infó. Közben persze a zsebemben keresztbe volt szorítva a mutató -és a középső ujjam; csak sikerüljön, csak sikerüljön... Légyszi...

- Figyelj, az a helyzet, hogy igen, tudom, hogy nem jönnek. De...

Azzal beszámoltam neki a sztoriról. Emese figyelmesen hallgatott, majd amikor végeztem, végleg kiült az arcára a búskomorság. Jaj ne...

- Jaj ne - suttogta, mintegy ismételve a gondolataimat. - Ez nem lesz jó, Fanni.

A fejét rázva lezöttyent egy kerítés tövébe, csakhogy egy másodpercre rá ijedten pattanjon fel az agresszívan ugató kutya miatt.

- Miért? - kérdeztem szomorúan, bár nem kellett hozzá Einstein-ésszel megáldva lennem, hogy tudjam a dolog okát.

- Szerinted? Mert nincs rá keret.

- De ajj már! És nem lehetne, hogy...

- Nem hiszem.

- És azt se, hogy...

- Nem, azt se.

- De talán...

- Nem.

- És az se lehetséges, hogy...

- Nem, nem lehetséges.

- Megengednéd, hogy végigmondjam!? - tudakoltam, amikor már kezdtem belefáradni, hogy nem hallgat végig. - Nem is tudod, hogy mit akartam mondani!

Emese rámnézett.

 - Azzal, hogy nem hallgatlak végig, pusztán arra akartam célozni, hogy semmilyen lehetőség nem jöhet szóba.

- Ugyan már! - prüszköltem. - Ne legyél pesszimista, kérlek! Csak... beszélj a szüleiddel, jó?

Emese szemében villant valami, amit nem nagyon tudtam értelmezni, de azt tisztén láttam, hogy nem pozitív érzelem volt. Azonban, amilyen hamar jött, olyan hamar el is ment ez az érzelem, és átvette a helyét a barátnőm barna szemében általában jelenlévő kedvesség és melegség.

- Hát persze, egy próbát megér - felelte könnyedén.
- Akkor jó - könnyebbültem meg.
A suliban mindenki sajnálatát fejezte ki az elmaradt magyarországi koncert miatt, ugyanis időközben minden diáktársunk az osztályban valakitől (khmm, Sanyi) megtudta, hogy mi lett volna. De nem lett...
Első szünetben Emese felhívta a szüleit...
- Szia, anya - szólt a barátnőm, amikor (gondolom) anyukája köszönt. - Mondanom kellene valamit. Nem, nyugi nincs semmi baj... Tényleg! Aha... MI VAN!?
Rémülten néztem Emesére, aki megnyugtatólag megrázta nekem a fejét, a szemét meg égnek emelte.
- Semmi baj, csak hülyeségeket beszél... Nem, anyu, ezt nem neked mondtam... Igen. De légy szíves, figyelj rám egy percre...
Azzal Emese kisétált a teremből az egyik fülét befogva. Azt, amelyiken nem volt telefon. Nyilván csak a kíváncsiskodó osztálytársaink miatt ment ki, de azért ez egy kicsit fura volt, legalább szólhatott volna, hogy menjek vele... Mindegy.
Kis idő múltán - épp, amikor már kezdtem megunni Matyi szekálását, ami abból állt, hogy a lábammal tologattam a széket, amin ült előre-hátra - Emese visszajött a terembe, furcsa arccal. Természetesen ebből rögtön kikövetkeztettem, hogy semmi jó nem történhetett közte és az anyukája közt.
- Na, mi van? - kérdeztem türelmetlenül.
Emese felsóhajtott, miközben begyömöszölte a zsebébe a hiper-szuper csúcstechnikás telóját.
- Hát, anyu azt mondta, hogy mivel az utóbbi időben nem teljesítek olyan jól a suliban, nem mond igent... De nemet sem! - jelentette be vidáman.
- Az jó! Mi a feltétel? - kérdeztem gyakorlottan.
- Hogy javítok a jegyeimen? - kérdezte Emese unottan, mintha ez egyértelmű lenne.
- Jólvan na, reggel van - védezkeztem. - De egy hét alatt hogy akarsz javítani? Sőt, öt nap alatt?
- Nem tudom - sóhajtotta. - Látod, ez jó kérdés.
Egymás mellett ülve agyaltunk egy darabig.
- Segítek felkészülni a dogákra - ajánlottam fel kedvesen. Hah, milyen szerény is vagyok...
- Köszi, aranyos vagy - simította meg a vállamat a barinőm -, de jobb szeretek egyedül tanulni. Majd csak lesz valahogy... Muszáj elmennünk. Egyszerűen muszáj, most már nagyon beleéltem magam.
- Hát igen. Én is belepusztulnék, ha nem mehetnénk el.
- Aha...
Ezután csendben meredtünk magunk elé.
- Figyuzz, és az nem lenne okés, ha mondjuk sokat segítenél otthon? Akkor talán megenyhül rajtad a szüleid szíve.
- Aha, lehet - nézett elgondolkodva maga elé. - Megpróbálom, de azért kicsit ráfekszek a tanulásra is.
Reméljük, hogy összejön a dolog - kérlek, szurkolj te is nekünk, most minden segítségre szükségünk van!"