"Ígéretemhez híven, ebben a levelemben részletesen le fogom írni, mi történt velem e napon, az indulás, életem legnagyobb élményébe torkolló napján. Csak legyen erőd követni... Nem vállalok felelősséget arra, hogy az izgatottság miatt esetleg a történet kissé érthetetlenre sikerül - bocsesz!
Hajnali négykor rohamtempóban keltem. Mondjuk, nem tudom, hogy lehet "rohamtempó"ban kelni, de az biztos, hogy nagyon gyorsan másztam ki az ágyból. És sajna sikerült rálépnem a bepakolt, teli bőröndömbe, ami igencsak gáz volt, mivel a hajvasaló volt felül, ráadásul az élére léptem rá. Fájós talpamat dörzsölgetve - és megfogadva, hogy többet nem lépek le az ágyról papucs nélkül - megindultam kifele a szobámból. Letrappoltam a konyhába; mindkét szülőmet, sőt nem kis csodálkozásomra Emesét is ott találtam az asztalnál. Mivel gyakorlott vagyok a barátságtémában, kommentár nélkül hagytam a dolgot.
- Jó reggelt - köszöntem rekedten. Megköszörültem a torkom.
- Jó reggelt - mondták a többiek.
Kinyitottam a frigót és előhalásztam a vajat meg a dzsemet egy jó kis reggeli elkészítéséhez. A kenyértartóból kivettem a toast-ot, és miközben apum a reggeli újságot olvasta, anyu meg a tányért bámulta (de olyan arccal, mint aki mindjárt lefejeli), leültem az asztalhoz. Emese elé toltam egy tányért tele megkent kenyerekkel.
- Köszi, ari vagy, de már ettem - nézett rám mosolyogva a barinőm.
- Okés, de azért még tudsz enni, nem?
- De - ismerte be rövid gondolkodás után és bekapott egy nagy falatot.
Nevetve láttam hozzá az én adagomhoz, miközben a Zafírkék című kötetet olvastam. Annyira szeretem azt a könyvet, nagyon tetszik. Amúgy meg különös tulajdonságom, hogy egyszerűen nem tudok úgy enni, hogy ne olvasnék közben könyvet. A probléma itt az, hogy ez a dolog megfordult, és már nem tudok úgy olvasni, hogy közben ne ennék... Valószínűleg ezért van rajtam az a néhány pluszkiló.
Reggeli után fogat mostam, valamint lecipeltem az alattomos bőröndöt Emeséé mellé. Apu bepakolta őket a kocsiba, amivel, mellesleg, fogalmam sincs, hogy mi fog történni, miután felszálltunk. Valószínűleg valamilyen rokon vagy anybody hazahozza nekünk. Meg is kérdezhettem volna erről valamelyik ősömet, de tipikus tini lévén, aki a kedvenc bandája városába igyekszik, nem érdekelt annyira a téma, hogy időt és energiát fektessek a kérdezésbe. Mondjuk leírni meg letudtam... Hagyjuk.
Amikor mindenki végzett mindennel, Emese már harmadszorra is elment vécére a biztonság kedvéért, apu leellenőrizte Pamacsot, a fehér, gyönyörű perzsa macskánkat, anyu meg ötödszörre nézte meg a vasalót, hogy ki van-e húzva, elindultunk. Éppen amikor már kezdtem elveszteni a türelmemet.
Nemsokára a kocsiban ültünk és próbáltunk keresztüljutni a belvárosban lévő dugón. Miskolcról Budapest elég nagy távolság, ha gyorsan megyünk kocsival, három óra alatt odaérhetünk. Természetesen ez ránk nem vonatkozott, ugyanis mi vagy ötször álltunk meg pihenni, enni, vécézni - jellemző. Négy óra alatt értünk be Budapestre, nyolc húszkor már a Ferihegyi (bocsánat, Liszt Ferenc) repülőtéren voltunk. A kocsit kint hagytuk, ahogyan sejtettem, apu felhívta a nénikémet, hogy vigye haza a kocsit. Őt meg kellett várnunk, nemsokára be is esett. Eszternek hívják, összepuszilgatott mindenkit (még Emesét is), megkérdezte, hogy megy a suli, mondtam, jó, csak elég sokat lógok. Lehet, hogy ezt nem kellett volna ilyen őszintén beismernem, de hát ez az igazság, nem szeretem a sulit, attól függetlenül, hogy elég jó jegyeim vannak (angolból is - hála Istennek). Aztán Eszter elhajtott.
Becsekkoltunk, majd beültünk a váróba. Mivel nem volt Starbucks a környéken (nahát, vajon miért?), meg kellett elégednem az italautomatával. A forró csoki nem bizonyult rossznak; egy hajtásra kiittam az egészet, vettem utánpótlást is. Aztán, miközben a szüleim beszélgettek, Emesével vettünk gyros-t is. Elvoltunk.
Persze mindketten (sőt még a szüleim is) nagyon izgatottak voltunk, ezért, miután ettünk, hiperakítvak lettünk és fel-le mászkáltunk, néha meg rohangáltunk. Elmentünk vécére (inkább nem minősíteném a reptéri wc-t), visszamentünk anyuékhoz, majd megint elmentünk vécére, mert Emese kitalálta, hogy elkeződött a szempillaspirálja (?). Persze csak vaklárma volt, de hát ki tudja megnyugtatni a külseje miatt aggodalmaskodó barátnőt...
Sok-sok unalmas perc után végre bemondták, hogy a Los Angeles-i járatra a felszállás megkezdődött. Izgatottam visongva - anyuék meg a fejüket fogva - indultunk meg.
Nemsokára fel is szállhattunk a gépre. Én Emese mellé ültem, anyuék meg mellénk a négyes ülésre. Megkezdődött az utazáááás... Hello, America, I'm coming!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése