- What are you doin' in your free time? - kérdezte a srác Emesét. /Mit szeretsz csinálni a szabadidődben?/
- Oh, a lot of things - rebegte Emese ámulattal, ahogyan a srác valószínűtlenül zöld szemébe nézett. /Rengeteg mindent./ De mostmár kezd elegem lenni abból, hogy angolul írom a párbeszédet, tehát inkább rögtön a nyersfordítást írnám le.
- Például? - mosolygott a srác.
- Focizok - hebegte a barátnőm zavartan.
És én, aki ezt nyilván hallottam, beleprüszköltem a narancslevembe. Emese focizik? Haha, mindjárt rászakad a repülőgépre az ég.
- Tényleg? - csodálkozott Josh.
- Tényleg? - hüledeztem én - csak én magyarul tettem.
- Tényleg - sziszegte nekem Emese figyelmeztetően, és az ülés alatt, hogy ne lássa a fiú, belémrúgott. Köszönöm. Figyelmeztethetett volna, hogy mekkorákat szándékozik habisztizni, mert akkor felkészültem volna.
- Nem sok olyan lánnyal találkoztam eddig, aki focizik - folytatta a társalgást Josh. Elhűlve néztem rá, miközben Emese válaszolt neki, valami olyasmit, hogy "akkor ő a ritka kivétel". Azért nekem eléggé uncsinak tűnik ez a Josh, na, de mindegy.
Ezután a figyelmemet inkább a Year 3000-nek fordítottam, és halkan énekelgettem a kedvenc soraimat:
"He took me to the future in the flux thing, and I saw everything. Boy bands, and another one and another one ... and another one!"
Nagyon szeretem ezt a számot, de ezt gondolom, már említettem. Ha mégsem - nem baj, most megtettem.
Időközben Josh felállt, hogy kiszolgálja a többi utast, így Emese nekem fordította a figyelmét. Helytelenítőleg megcsóváltam a fejem, jelezve, hogy nem felejtem ám el a füllentését.
Az út hátralevő része nagyjából csendesen telt. És én még azt mondtam, nem fogok írni az útról... Bocsi, ha untattalak.
Amikor leszálltunk, és a lábujjam megérintette az aszfaltot, azt képzeltem, hogy most más érzés lesz lelépni a talajra, mint Magyarországon, nem tudom miért, de ez a tipikus hülye én. Persze nem volt más érzés, ha maximum annyiban nem, hogy mezítláb léptem le a gépről, hogy fokozzam a hatást, és a forró aszfalt felettébb fájdalmasan érintkezett az ujjammal. Gyorsan felkaptam a lábamra inkább a kezemben lévő strandpapucsomat és körülnéztem.
Nem tudom, mire is számítottam; hogy hírességek és fotósok hada lesz majd a leszállópályán, csak mert Hollywood itt van egy köpésre? Vagy hogy Nick itt fog várni, hogy aztán a karjaiba vethessem magam? Mindenesetre a várt hatás elmaradt, de azért így is eléggé feldobott a tény, hogy a világ egyik leghíresebb helyén állok, ráadásul újra előtört belőlem a kisgyerek, és azon gondolkodtam, hogy valószínűleg már Nick szeme is körbepásztázta ezt a helyet. Na meg a lába is biztosan érintette már ezt a talajt... Hirtelen újra sürgető vágyat éreztem, hogy levegyem a papucsomat. Sajgó lábujjam azonban figyelmeztetett rá, hogy ez nem lenne bölcs döntés.
Apuék megindultak a kijárat felé, hogy szerezzenek egy taxit, ami majd a szállodánkba visz (OMG, szálloda Los Angelesben, wááá), Emese azonban láthatóan még jobban fel volt dobva, mint én. Visongva ugrált egy helyben forogva, hogy mindent szemre tudjon venni. Nevetve megragadtam a vállánál fogva, és a szüleim felé kormányoztam őt.
- Na gyere, menjünk.
- Oké.
Amikor kiértünk a reptérről, nem akartunk hinni a szemünknek: nem is volt annyira más ez a világ itt, mint Budapest, pusztán maga a tudat, hogy ez LA, nekünk, külső szemlélőknek egy csomó mindent megváltoztatott.
Fogtunk egy taxit (sárgát! Sárga taxit, mint a filmekben, ááá), és mivel se anyu, se apu nem tud angolul, nekem kellett elmagyaráznom, hogy hova menjünk. Az úton végig kifelé bámultunk és néztük az embereket, valamint persze lestük, hátha látunk egy-egy sztárt, fotóst, vagy esetleg egy Jonas brother-t... ;)
Nemsokára odaértünk a pazar szállodához. Tényleg nagyon szép, négycsillagos lakhelyünk volt; amikor a bejelentkezés - és persze a busás összeg leperkálása - után felmentünk a lépcsőn, mi, a két fiatal csajszi csak bámultunk, apu izgatottan nézegetett körbe, anyu meg a kifizetett pénz miatt kesergett.
Természetesen muszáj volt bejáratnunk kicsit a közös szobánkat Emesével; ugráltunk az ágyon, kifosztottuk a frigót (találtunk baracklevet, hehe), kinéztünk az ablakon, valamint kipakoltunk a bőröndökből és beköltöztünk. Konkrétan a saját képünkre formáltuk a szobát; Emese még egy 2010-es Jonas Brothers posztert is kitett a falra - természetesen cellux-szal, hogy le tudjuk majd szedni.
Persze, ahogyan az lenni szokott, a nagy ugrálások közben belegondoltam abba, hogy milyen lesz, ha haza kell menni - de szerencsére nem gondolkozhattam sokáig a dolgon, mert apu bekopogott majd benyitott az ajtón.
- Szabad lesz, lányok? Nem szeretnék látni olyasmit, amit nem kéne vagy ilyesmi - szabadkozott csukott szemmel.
- Nyugi, apu - forgattam a szemem és visszahúztam a félig az ablakban lógó Emesét.
- Na mizu? - kérdeztem, amikor leültünk az ágyakra.
- Arra gondoltunk anyáddal, hogy ha van kedvetek, elmehettek ide a környékre kicsot szétnézni, mi addig itt maradunk - vázolta a helyzetet fatter.
Vidáman néztünk össze Emesével.
- Vííííííí! Köszi, apu - ordítottam és nyomtam egy puszit az ősöm fejére.
- Semmiség - legyintett apu mosolyogva, majd előszedte a pénztárcáját és a kezembe nyomott pár dolcsit.
Emese szeme tágra nyílt az amerikai pénz láttán. Mintha bizony sose látott volna még ilyet...
- Ha esetleg láttok valamit, ami megtetszik, vegyétek meg, de azért okosan bánjatok a pénzzel!
Eszembe jutott valami, amitől rögtön elment a jókedvem.
- De apu... - kezdtem. - Egy csomó pénzt kifizettetek anyuval már az utazásra is, aztán még ott vannak a jegyek...
Ezekre a szavakra apu előszedte a zsebéből a... jegyeinket. (!!!)
- Bocs, elfelejtettem odaadni - nyújtotta Emesének őket. A barátnőm megbabonázva meredt a jegyeinkre.
-... szóval még ott vannak a jegyek, amik nyilván egy kisebb vagyonba kerültek - folytattam csökönyösen.
- Nézd, egyszer megtehetjük, nem? - vonta meg a vállát lazán apu, és kifelé indult a szobából. Látszott rajta, hogy valóban komolyan gondolja, amit mondott - tényeg nem zavarja a rengeteg "pénzveszteség". - Na, nyomás!
Nyitva hagyta a szobaajtót maga után.
- Na menjünk - mosolyogtam Emesére, és kimentünk mi is a szobából. Természetesen a recepciónál kapott kulccsal bezártam az ajtót, nem kell anyuéknak bejárkálniuk a mi szobánkba.
Amikor leértünk a szállodából, rögtön a nyaktörést kockáztattuk, ide-oda kapkodva a fejünket. Láttunk kisebb utcai bulikat, amik Miskolcon nem igazán jellemzőek, tehát ámulva figyeltünk mindenfelé.
Eszünk ágában sem volt bemenni a boltokba, amikor kint is annyi minden klassz dolog volt. Ez nem valami kamaszlányok viselkedés, hiszen a tinik többsége, ha lenne nála pénz, észtvesztve rohanna shoppingolni egy idegen városban. De mi mondta, hogy Emese és én átlagosak vagyunk? Na jó, igazéból átlagosak vagyunk, csak most nem volt kedvünk a boltba járkálni. Szerintem ez végső soron érthető.
Késő délután értünk haza... Haza? Gyorsan megszoktam a hotelt... Anyuék szobájába néztünk be először.
- Sziasztok! - köszöntem, és átnyújtottam apunak a maradék pénzt. Nem sok hiányzott, csak két-két gombóc fagyit vettünk a nagy melegben. Itt, LA-ben sokkal melegebb van most, mint Magyarországon.
- Na, mi jót vettetek? - kérdezte anyu átvéve a pénzt aputól, és vizsgálgatni kezdte azt.
- Semmi különöset, csak fagyit - vontam meg a vállam.
Anyu helytelenítőleg nézett rám. Ez annyira jellemző rá! Ha vettem volna valamit, az lett volna a baj, de nem vettem, így ez a baja. Néha aput sokkal jobban bírom.
- Miért nem néztetek valami emléket, hűtőmágnest, valamit?
Eltátottuk a szánkat.
- Tényleg - motyogta Emese, de olyan arccal, hogy azt hittem, elröhögöm magam.
- Áh, nem baj - legyintettem. - Holnap is lesz nap... De akkor korán kell kelnünk, mert a konci reggel kezdődik!
Emese vetett egy pillantást a még mindig kezemben lévő jegyekre.
- Neem - mondta lassan. - Este kezdődik, nézd csak meg!
Valóban, a jegyekre este hat órai kezdés és nyolc órai befejezés volt írva.
- Óóó - mondtam csalódottan. Apu és anyu közben már meguntak minket, és leültek TV-t nézni. - De hát még Miskolcon néztem, hogy délelőtt lesz...
- Ezek szerint nem - mondta könnyedén Emese és kifele indult a szobából, jó éjszakát kívánva a szüleinknek. Én is hasonló jókat kívántam nekik és követtem a barinőmet.
Emese elment zuhanyozni, én addig a jegyeket nézegettem, és a TV-ben kerestem valami jó kis műsort. Nem nagyon találtam ilyet, a Disney Channel-en csak éjfélkor kezdődött a JONAS, szóval jobbnak láttam kikapcsolni a TV-t, mert zavart a hangja. Amikor Emese végre kivánszorgott a fürdőből, én következtem.
A barátnőm kisebb cunamit hagyott maga után a mosdóban, nem győztem feltörölni a hatalmas tócsát.
- Legközelebb takaríts már el magad után! - ordítottam ki, mivel Emese, úgy tűnik, nem vetette meg a TV-t; ijesztő hangerővel bömbölt az MTV, abban is éppen valami Katy Perry-szám ment, azt hiszem, az E.T.
- Bocsesz! - kiabált vissza Emese és tovább énekelte a dalt.
Bosszankodva fürödtem le. A szokásos hideg-meleg váltózuhanyt használtam, mert úgy hallottam, az nem csak a vérkeringésnek tesz jót, de még a narancsbőr ellen is felveszi a hasznot. A fürdőbe amúgy márkásabbnál márkásabb tusfürdők és samponok tömkelege volt bekészítve, természetesen mindegyiket kipróbáltam. Hm, valószínűleg Emese is ezért jött ki ilyen későn.
Miután végeztem, fogat mostam, de úgy tűnt, felesleges, mivel amikor kimentem, Emese vagy öt zacskó chips-sel várt. Alapjáraton némi lelkiismeret-furdalásom lett volna az elfogyasztott kalóriamennyiség miatt, de most nem nagyon érdekelt, elvégre holnap lesz életem legjobb napja, ráadásul az első sorból élvezhetjük majd az eseményeket Emesével. Hihetetlenül vártam már.
Miközben zabáltuk a sok-sok ketcup-os és pizzás és sajtos és mogyorós meg még mit tudom én, milyen chipset, beszélgettünk. Lekapcsoltuk a lámpát, de nem volt teljesen sötét - a nagyvárosi fények bevilágítottak az ablakon. Nagyon jó illat volt abban a szobában, és hát... Az ég szerelmére is, valószínűleg néhány kilométerre voltunk a Jonas Brothers-től! Mondjuk, szegény fiúk valószínűleg még most is a koncertre próbáltak, de akkor is. Most először voltunk abban a helyzetben, hogy egy időben, tehát egy időszámításban vagyunk a kedvenc bandánkkal. Ez azért valami.
Egyszerűen nem bírtunk aludni, csak ettünk és dumáltunk mindenféléről. Szóba került mindenféle dolog, aztán, amikor meguntuk az előző témát, Emese felhozott egy másikat.
- Amúgy te észrevetted, hogy Sanyi odáig van érted? - kérdezett rá a nyilvánvaló tényre.
- Persze - húztam el a számat és egy marék chipet tömtem magamba. Miután lenyeltem a tekintélyes falatot, folytattam. - Még a vak is észreveszi.
- Hm - mondta Emese.
- Mit hümmögsz? - kérdeztem mérgesen. Utálom, mikor ezt csinálja.
- Semmit.
- Jaj, fejezd már be!
- Mit?
- A terelést.
- Hagyjál már!
- Te hagyjál!
- Öö. Fanni, ez kicsit gyerekes.
- Igaz. De miért hümmögtél?
- Na jó - adta meg magát Emese. - Csak annyi, hogy olyan félvállról veszed ezt a dolgot és ez így egy kicsit olyan, mintha nem is érdekelne, mit érez Sanyi, mintha te felsőbbrendű lennél nála.
- Aha, szóval ez bánt téged - húztam.
- Mi? - kapott a szón Emese.
- Féltékeny vagy - jelentettem ki nemes egyszerűséggel.
- Mi van?
- Mióta vagy belezúgva, hm? - tudakoltam.
Mikor Emesének leesett, miről is beszélek, megvetően felhorkant.
- Jaj, ugyan már, Fanni - mondta, de úgy, hogy hallottam, tényleg az igazat mondja. - Semmi ilyesmiről szó sincs! Csak ne tégy úgy, mintha nem érdekelne a dolog. Nézd, én értem, hogy téged ez bizonyos mértékig zavar, hiszen a barátod.
- Hát ja - helyeseltem.
- Na. Szóval, zavar. De azért ne vedd semmibe, mert az nem megoldás.
- Ezt hogy érted? - könyököltem fel kíváncsian.
- Tudod te azt jól. Nem foglalkozol Sanyi érzéseivel, behúzódsz a páncélodba, és úgy viselkedsz, mintha nem tudnád, mit is érez. Azt hiszed, ez neki nem esik rosszul?
Szapora ropogást hallottam Emese felől, ebből arra következtettem, hogy alig várta a monológja végét, mert már chipset akart enni.
- Emese - kezdtem -, szerinted mégis mit kéne tennem? Menjek oda hozzá, és mondjam meg neki, hogy nézd, Sanyi, én tisztában vagyok az érzéseiddel, de sorry, nem tudok mit kezdeni velük, ezért a saját érdekedben ezentúl tartsd meg a két méter távolságot? Már bocs, de annyira nem is érdekel engem ez a dolog, hogy szót vesztegessek rá.
- Pont ez a baj - mondta rosszallóan (és teli szájjal) a best friendem. - Talán ha megbeszélnétek a dolgot, jobb lenne.
- De...
- Hallgass végig. Te szerintem csak magadnak hazudsz, valójában érdekel, mit érez Sanyi, csak nem tudod a megoldást, ezért becsapod magad. Majd én segítek neked.
Először nem tudtam, mit feleljek erre. Alapból, olyan hirtelen jött az egész téma, hogy meglepett a dolog, és változatlanul nem értettem egyet Emesével, de tudtam, mit vár tőlem.
- Rendben, köszönöm - öleltem meg szorosan.
Időközben elálmosodtam. Nem volt már erőm fogat mosni; csak elköszöntem Emesétől, és hagytam, hogy a halk ropogás altatódalként hasson rám."
Apuék megindultak a kijárat felé, hogy szerezzenek egy taxit, ami majd a szállodánkba visz (OMG, szálloda Los Angelesben, wááá), Emese azonban láthatóan még jobban fel volt dobva, mint én. Visongva ugrált egy helyben forogva, hogy mindent szemre tudjon venni. Nevetve megragadtam a vállánál fogva, és a szüleim felé kormányoztam őt.
- Na gyere, menjünk.
- Oké.
Amikor kiértünk a reptérről, nem akartunk hinni a szemünknek: nem is volt annyira más ez a világ itt, mint Budapest, pusztán maga a tudat, hogy ez LA, nekünk, külső szemlélőknek egy csomó mindent megváltoztatott.
Fogtunk egy taxit (sárgát! Sárga taxit, mint a filmekben, ááá), és mivel se anyu, se apu nem tud angolul, nekem kellett elmagyaráznom, hogy hova menjünk. Az úton végig kifelé bámultunk és néztük az embereket, valamint persze lestük, hátha látunk egy-egy sztárt, fotóst, vagy esetleg egy Jonas brother-t... ;)
Nemsokára odaértünk a pazar szállodához. Tényleg nagyon szép, négycsillagos lakhelyünk volt; amikor a bejelentkezés - és persze a busás összeg leperkálása - után felmentünk a lépcsőn, mi, a két fiatal csajszi csak bámultunk, apu izgatottan nézegetett körbe, anyu meg a kifizetett pénz miatt kesergett.
Természetesen muszáj volt bejáratnunk kicsit a közös szobánkat Emesével; ugráltunk az ágyon, kifosztottuk a frigót (találtunk baracklevet, hehe), kinéztünk az ablakon, valamint kipakoltunk a bőröndökből és beköltöztünk. Konkrétan a saját képünkre formáltuk a szobát; Emese még egy 2010-es Jonas Brothers posztert is kitett a falra - természetesen cellux-szal, hogy le tudjuk majd szedni.
Persze, ahogyan az lenni szokott, a nagy ugrálások közben belegondoltam abba, hogy milyen lesz, ha haza kell menni - de szerencsére nem gondolkozhattam sokáig a dolgon, mert apu bekopogott majd benyitott az ajtón.
- Szabad lesz, lányok? Nem szeretnék látni olyasmit, amit nem kéne vagy ilyesmi - szabadkozott csukott szemmel.
- Nyugi, apu - forgattam a szemem és visszahúztam a félig az ablakban lógó Emesét.
- Na mizu? - kérdeztem, amikor leültünk az ágyakra.
- Arra gondoltunk anyáddal, hogy ha van kedvetek, elmehettek ide a környékre kicsot szétnézni, mi addig itt maradunk - vázolta a helyzetet fatter.
Vidáman néztünk össze Emesével.
- Vííííííí! Köszi, apu - ordítottam és nyomtam egy puszit az ősöm fejére.
- Semmiség - legyintett apu mosolyogva, majd előszedte a pénztárcáját és a kezembe nyomott pár dolcsit.
Emese szeme tágra nyílt az amerikai pénz láttán. Mintha bizony sose látott volna még ilyet...
- Ha esetleg láttok valamit, ami megtetszik, vegyétek meg, de azért okosan bánjatok a pénzzel!
Eszembe jutott valami, amitől rögtön elment a jókedvem.
- De apu... - kezdtem. - Egy csomó pénzt kifizettetek anyuval már az utazásra is, aztán még ott vannak a jegyek...
Ezekre a szavakra apu előszedte a zsebéből a... jegyeinket. (!!!)
- Bocs, elfelejtettem odaadni - nyújtotta Emesének őket. A barátnőm megbabonázva meredt a jegyeinkre.
-... szóval még ott vannak a jegyek, amik nyilván egy kisebb vagyonba kerültek - folytattam csökönyösen.
- Nézd, egyszer megtehetjük, nem? - vonta meg a vállát lazán apu, és kifelé indult a szobából. Látszott rajta, hogy valóban komolyan gondolja, amit mondott - tényeg nem zavarja a rengeteg "pénzveszteség". - Na, nyomás!
Nyitva hagyta a szobaajtót maga után.
- Na menjünk - mosolyogtam Emesére, és kimentünk mi is a szobából. Természetesen a recepciónál kapott kulccsal bezártam az ajtót, nem kell anyuéknak bejárkálniuk a mi szobánkba.
Amikor leértünk a szállodából, rögtön a nyaktörést kockáztattuk, ide-oda kapkodva a fejünket. Láttunk kisebb utcai bulikat, amik Miskolcon nem igazán jellemzőek, tehát ámulva figyeltünk mindenfelé.
Eszünk ágában sem volt bemenni a boltokba, amikor kint is annyi minden klassz dolog volt. Ez nem valami kamaszlányok viselkedés, hiszen a tinik többsége, ha lenne nála pénz, észtvesztve rohanna shoppingolni egy idegen városban. De mi mondta, hogy Emese és én átlagosak vagyunk? Na jó, igazéból átlagosak vagyunk, csak most nem volt kedvünk a boltba járkálni. Szerintem ez végső soron érthető.
Késő délután értünk haza... Haza? Gyorsan megszoktam a hotelt... Anyuék szobájába néztünk be először.
- Sziasztok! - köszöntem, és átnyújtottam apunak a maradék pénzt. Nem sok hiányzott, csak két-két gombóc fagyit vettünk a nagy melegben. Itt, LA-ben sokkal melegebb van most, mint Magyarországon.
- Na, mi jót vettetek? - kérdezte anyu átvéve a pénzt aputól, és vizsgálgatni kezdte azt.
- Semmi különöset, csak fagyit - vontam meg a vállam.
Anyu helytelenítőleg nézett rám. Ez annyira jellemző rá! Ha vettem volna valamit, az lett volna a baj, de nem vettem, így ez a baja. Néha aput sokkal jobban bírom.
- Miért nem néztetek valami emléket, hűtőmágnest, valamit?
Eltátottuk a szánkat.
- Tényleg - motyogta Emese, de olyan arccal, hogy azt hittem, elröhögöm magam.
- Áh, nem baj - legyintettem. - Holnap is lesz nap... De akkor korán kell kelnünk, mert a konci reggel kezdődik!
Emese vetett egy pillantást a még mindig kezemben lévő jegyekre.
- Neem - mondta lassan. - Este kezdődik, nézd csak meg!
Valóban, a jegyekre este hat órai kezdés és nyolc órai befejezés volt írva.
- Óóó - mondtam csalódottan. Apu és anyu közben már meguntak minket, és leültek TV-t nézni. - De hát még Miskolcon néztem, hogy délelőtt lesz...
- Ezek szerint nem - mondta könnyedén Emese és kifele indult a szobából, jó éjszakát kívánva a szüleinknek. Én is hasonló jókat kívántam nekik és követtem a barinőmet.
Emese elment zuhanyozni, én addig a jegyeket nézegettem, és a TV-ben kerestem valami jó kis műsort. Nem nagyon találtam ilyet, a Disney Channel-en csak éjfélkor kezdődött a JONAS, szóval jobbnak láttam kikapcsolni a TV-t, mert zavart a hangja. Amikor Emese végre kivánszorgott a fürdőből, én következtem.
A barátnőm kisebb cunamit hagyott maga után a mosdóban, nem győztem feltörölni a hatalmas tócsát.
- Legközelebb takaríts már el magad után! - ordítottam ki, mivel Emese, úgy tűnik, nem vetette meg a TV-t; ijesztő hangerővel bömbölt az MTV, abban is éppen valami Katy Perry-szám ment, azt hiszem, az E.T.
- Bocsesz! - kiabált vissza Emese és tovább énekelte a dalt.
Bosszankodva fürödtem le. A szokásos hideg-meleg váltózuhanyt használtam, mert úgy hallottam, az nem csak a vérkeringésnek tesz jót, de még a narancsbőr ellen is felveszi a hasznot. A fürdőbe amúgy márkásabbnál márkásabb tusfürdők és samponok tömkelege volt bekészítve, természetesen mindegyiket kipróbáltam. Hm, valószínűleg Emese is ezért jött ki ilyen későn.
Miután végeztem, fogat mostam, de úgy tűnt, felesleges, mivel amikor kimentem, Emese vagy öt zacskó chips-sel várt. Alapjáraton némi lelkiismeret-furdalásom lett volna az elfogyasztott kalóriamennyiség miatt, de most nem nagyon érdekelt, elvégre holnap lesz életem legjobb napja, ráadásul az első sorból élvezhetjük majd az eseményeket Emesével. Hihetetlenül vártam már.
Miközben zabáltuk a sok-sok ketcup-os és pizzás és sajtos és mogyorós meg még mit tudom én, milyen chipset, beszélgettünk. Lekapcsoltuk a lámpát, de nem volt teljesen sötét - a nagyvárosi fények bevilágítottak az ablakon. Nagyon jó illat volt abban a szobában, és hát... Az ég szerelmére is, valószínűleg néhány kilométerre voltunk a Jonas Brothers-től! Mondjuk, szegény fiúk valószínűleg még most is a koncertre próbáltak, de akkor is. Most először voltunk abban a helyzetben, hogy egy időben, tehát egy időszámításban vagyunk a kedvenc bandánkkal. Ez azért valami.
Egyszerűen nem bírtunk aludni, csak ettünk és dumáltunk mindenféléről. Szóba került mindenféle dolog, aztán, amikor meguntuk az előző témát, Emese felhozott egy másikat.
- Amúgy te észrevetted, hogy Sanyi odáig van érted? - kérdezett rá a nyilvánvaló tényre.
- Persze - húztam el a számat és egy marék chipet tömtem magamba. Miután lenyeltem a tekintélyes falatot, folytattam. - Még a vak is észreveszi.
- Hm - mondta Emese.
- Mit hümmögsz? - kérdeztem mérgesen. Utálom, mikor ezt csinálja.
- Semmit.
- Jaj, fejezd már be!
- Mit?
- A terelést.
- Hagyjál már!
- Te hagyjál!
- Öö. Fanni, ez kicsit gyerekes.
- Igaz. De miért hümmögtél?
- Na jó - adta meg magát Emese. - Csak annyi, hogy olyan félvállról veszed ezt a dolgot és ez így egy kicsit olyan, mintha nem is érdekelne, mit érez Sanyi, mintha te felsőbbrendű lennél nála.
- Aha, szóval ez bánt téged - húztam.
- Mi? - kapott a szón Emese.
- Féltékeny vagy - jelentettem ki nemes egyszerűséggel.
- Mi van?
- Mióta vagy belezúgva, hm? - tudakoltam.
Mikor Emesének leesett, miről is beszélek, megvetően felhorkant.
- Jaj, ugyan már, Fanni - mondta, de úgy, hogy hallottam, tényleg az igazat mondja. - Semmi ilyesmiről szó sincs! Csak ne tégy úgy, mintha nem érdekelne a dolog. Nézd, én értem, hogy téged ez bizonyos mértékig zavar, hiszen a barátod.
- Hát ja - helyeseltem.
- Na. Szóval, zavar. De azért ne vedd semmibe, mert az nem megoldás.
- Ezt hogy érted? - könyököltem fel kíváncsian.
- Tudod te azt jól. Nem foglalkozol Sanyi érzéseivel, behúzódsz a páncélodba, és úgy viselkedsz, mintha nem tudnád, mit is érez. Azt hiszed, ez neki nem esik rosszul?
Szapora ropogást hallottam Emese felől, ebből arra következtettem, hogy alig várta a monológja végét, mert már chipset akart enni.
- Emese - kezdtem -, szerinted mégis mit kéne tennem? Menjek oda hozzá, és mondjam meg neki, hogy nézd, Sanyi, én tisztában vagyok az érzéseiddel, de sorry, nem tudok mit kezdeni velük, ezért a saját érdekedben ezentúl tartsd meg a két méter távolságot? Már bocs, de annyira nem is érdekel engem ez a dolog, hogy szót vesztegessek rá.
- Pont ez a baj - mondta rosszallóan (és teli szájjal) a best friendem. - Talán ha megbeszélnétek a dolgot, jobb lenne.
- De...
- Hallgass végig. Te szerintem csak magadnak hazudsz, valójában érdekel, mit érez Sanyi, csak nem tudod a megoldást, ezért becsapod magad. Majd én segítek neked.
Először nem tudtam, mit feleljek erre. Alapból, olyan hirtelen jött az egész téma, hogy meglepett a dolog, és változatlanul nem értettem egyet Emesével, de tudtam, mit vár tőlem.
- Rendben, köszönöm - öleltem meg szorosan.
Időközben elálmosodtam. Nem volt már erőm fogat mosni; csak elköszöntem Emesétől, és hagytam, hogy a halk ropogás altatódalként hasson rám."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése